Katolikus Főgimnázium, Gyulafehérvár, 1901
12 ez a költő három évvel utóbb Riadójában izzó keserűséggel igy harsog : Sikolt a harci sip : riadj magyar, riadj ! Nem kell zsarnok nekünk, csatára magyarok ! Fejére vész halál, ki reánk agyarog. Ki rabbilincseket s igát kohol nekünk. Mi sárga-fekete leikébe tőrt verünk. Íme a tudóstól elhanyagolt Múzsa, mily szokatlan, rettentő hangon szólal meg. És hogy ez a hang nem pillanatnyi felheviilés eredménye, hanem a legmélyebb meggyőződésé és elkeseredésé volt, bizonyltja az a tény, hogy Bajza a Kossuth Hírlapjának szerkesztője épen a költő érdekében nem akarta kiadni a Riadót s minden rábeszélő tehetségét felhasználta, hogy a költőt szándékától eltérítse, de hiába. A költemény megjelent s 1849. január 18-án este a győztes Windisgrätz elfogatta a költőt. A haditörvényszék hat esztendeig tartó, vasban töltendő várfogságra Ítélte. Ez a fogság azonban most még nem sokáig tartott, mert május 21-én az ostromló magyar sereg kiszabadította. Azonban a szabadság sem tartott sokáig, mert midőn a császári sereg ismételten bevonult Pestre, a költő--remélvén, hogy igy nagyobb bajnak veszi elejét — önként jelentkezett, mire egyelőre a ferenciek kolostorába zárták. Majd 1850. januárjában Haynau a szomorú emlékű Újépületbe, innen Budára, majd Bécsbe s végül április 18-án Kufsteinba vitette — oda tehát, hol már annyi jelesünk sinylett és sorvadt csupán azért, mert szerették hazájukat és nemzetüket. Nincsen időnk reá, hogy a rabság keserűségeit, a barátok közbenjárását megrajzoljuk. Külömben is a költő mély vallásosságához méltó nyugalommal töltötte rabságát, sőt munkakedvét sem vesztette el s mint egykoron ugyanitt nagy elődje Kazinczy, ő is forditgat Tacitus- ból, sőt a nagy szótáron is dolgozik s ezután követendő rendszerét véglegesen megállapítja. Egy szóval, a munka enyhíti rabsága nappalait, de azért az éj csendjében el-elfogja a keserűség, legalább erről tesz tanúságot, fogságából származó egyetlen köl-
