Katolikus Főgimnázium, Gyulafehérvár, 1899

v '

34

S óh Róma, Róma nagy hatalmadat,

Caesar hazáját hogy nevezzem én ?

Erőtlen, érzem, a beszéd s veszít Rólad dalolva minden érzemény.

Vergil világol. mint az égi láng,

Cicero nyelve: tengerharsogás,

Horatius sír, majd enyelg. kacag,

És Livius könyve : fegyvercsattogás.

A fórum újra népesül ime,

Bukásra bukás, véres háború,

Vad fergetegként kergetőznek a Vakító fény, enyészet és ború.

Az ember elvész. pártok hullnak el,

Görög, szír, perzsa, pún, mind veszve már, De Róma nyelve egy világra szól S parancsszavára nincs vég, nincs határ.

S tovább, tovább! A véres üldözés,

Nagy Attila, az Isten ostora,

Tamerlán és nemzetverő hadak, Keresztesek hőslelkü tábora :

Mint a viharba dobott fellegek,

Kuszáit alakkal úgy keringnek itt,

Hogy zűrzavarban lássad a világ Összhangzatát, az örök emberit!

És úgy szeretni a magyar hazát.

Mint szép tavaszkor fészkét a madár:

Itt kezded és itt érzi meg szived,

Hogy szent ez a föld, hegy, völgy és határ. A szép magyarszó, bölcsőink dala,

Mint égi hárfa zengi szózatát,

Költők regéje koszoruzza meg,

A délibábot, kanyargó Tiszát.

És újra látjuk Árpád párducát,

Lehelnek kürtje újra felsivít,

István kezében a kettős kereszt,

László alakja kebleket hevít.