Katolikus Főgimnázium, Gyulafehérvár, 1898
5 mást, s őszintén kibéküljenek. A kiegyezés betetőzése volt az 1807. jun. 8-iki kettős koronázás, mely Erzsébetet is még elszakíthatatlanabb kapocscsal fűzte azon nemzethez, melyet megismervén oly hamar megszeretett s mely uralkodónéja jóságának és vonzalmának eddig is napról- napra fényesebbé váló tanújeleit oly hálás szívvel, és hódoló örömérzettel fogadta. A nagy királyné nemcsak örömeket okozott e nemzetnek, hanem, ha ezt csapások érték, fájdalmában is őszintén érző szívvel osztozott. Felejthetlenek lesznek előttünk örökre a könnyek, melyeket egy Deák ravatalánál hullatott, a részvét, melylyel más nagyjainknak, egy Eötvösnek és Aridrássynak halála alkalmával fájdalmának kifejezést adott. Az 1879-iki ezüst menyegző újabb alkalmat szolgáltatott a sok megpróbáltatást kiállott nemzetnek, hogy uralkodója iránt táplált őszinte hódolatának, ragaszkodásának és törhetetlen hűségének ismét kifejezést adhasson. Az isteni Gondviselésnek véges emberi értelmünk előtt ki nem fürkészhető intézkedése megengedte, hogy 1889. január 30-ika oly sebet üssön az uralkodó család és a nemzet szívén, melyet amott az idő se képes be- heggeszteni soha, emitt pedig vérzése még napjainkban is érezhető. Rudolf trónörökös váia'lan halála borította gyászba a koronát, s hozott enyhülést nem találó fájdalmat a nemzet szívére. Ezen megrázó katasztrófa óta állandó gyászban, állandó búban és szomorúságban nyugtot, enyhülést, vérző szívére írt sehol sem találva bolyongott a királyné. Sem erdők vadona, sem a szabad természet bája, sem népeinek ragaszkodása, sem alattvalóinak gondos utánjárása nem vidíthaták fel, nem adhatának jótékony balzsamot nagy fájdalmára. Mélyen megrendítő, le nem irható fájdalmat felkeltő