Katolikus Főgimnázium, Gyulafehérvár, 1898
13 Fejér Gero dr. tanár költeményé. Erzsébet királyné halálára. A nemzeti gyásznak nincs hossza, határa, Ráborúl a népre, a szent koronára ; Egyre csak temetünk, mély sírokat ásunk, Elnémul a bútól fájó zokogásunk. Újra zúg, hallom, a Duna, Tisza, jajjal, Sírnak a Kárpátok: Mi lesz a magyarral?! Megszakad az álmunk, nincs a ki virraszszon, Ne menj el, ne hagyj itt Erzsébet nagyasszony Egy van csak e földön, ki halálig ápol, Népeknek is egy van az édes anyából; Ha te is elmennél, ha te is itt hagynál, Nem lesz a világon árvább a magyarnál. Szent István palástját, nem lesz, a ki varija, Remegő gyermekét vele betakarja, És — ha majd a lába nem inog a porba’, Lágy mosolyt vegyítsen az apai szóba. Nem lesz, a ki többé — útról haza térve — Honvédcsákót hozzon, újat, a fejére ; Karácsonyra sem lesz kis ágyúja, nyerge, . . . Istenem, Istenem, megtörik a lelke ! Állj meg gyilkoló kéz, ne siess, oh várj még! Ne vedd el fiától Erzsébet királynét! Ide köti lelke, az örök szent törvény, — Két fiút nevelt íöl anyai emlőjén. Egyik titkon eltűnt, megmaradt a másik, Azt keresi folyton, napelhaladásig.
