Katolikus Főgimnázium, Gyulafehérvár, 1892
29 bau kissé felvidámúlt arcza s miután tőlünk megtudta., hogy szive kincsét szerencsésen átadtuk új életének, elég büszke rátartással és igazi római nőhöz méltóan mondá : „Legyenek boldogok !“ S hozzánk fordulva barátságos mosolylyal és kis meghajtással „jó éjt“ kívánva eltávozott. Erre mi is visszavonultúnk szobáinkba pihenésre, mert bizony egy római, gazdag patrícius házában tartott lakodalom nem volt könnyen emészthető dolog. A házi ur fitestvéreivel és nehány visszajött vidor vendéggel az egyik, még kivilágított tricliniumbán ment vissza s épen, midőn szobám ajtaját magam után becsuktam haliám az egyik rokonnak biztató szavait : „Menjünk, csak menjünk a tricliniumba, talán a koszorú alatt majd eltűnik ama borús felleg, mely Julia- nus barátunk homlokán ül.“ Hej, mekkora korhelyek ezek a rómaiak! gondolám magamban, de csakhaman elvettem e gondolatot, hiszen ezek még elég szolid emberek valának ahhoz képest, hogy mekkorákat szoktak mulatni a régiek általában Hadd igyanak csak megkoszorúzott fejekkel, hisz jól tették, hogy a tricliniumba visszamentek vigasztalni szegény Julianus barátunkat, kivel talán nehány pohár falernurai bor elfelejteti a szeme fényétől, kedves leányától való búcsút. — De emellett akaratom ellenére is észrevettem, hogy a mostanságban a magyorokra alkalmazott szólásmódot hogy t. i. búsulva vigad a magyar, bizony a romiakra is lehetett alkalmazui.------í géretünk szerint másnap délelőtti 10 órakor fel* kerestük Marcus Epidius Rufus barátunkat, a szellemdús bankárt, kit a mostani világ is bátran pénzügyi ka* padlásnak nyilvánítana.
