Katolikus Főgimnázium, Gyulafehérvár, 1890

dóinak, vagy épen szövetségesévé lesznek a vad ellenségnek A tatárok akkor a magyaroknak, mint meghó- dolt vagy szövetséges népnek földén bizonyára hamar keresztül hatoltak volna, s igy Austriának és Németországnak1) valamint a többi nyugat-európai államoknak népeit gyilkolták, vidékeit dúlták és fosztogatták volna.

De mivel őseink ellenálltak, jóllehet Mohinál teljes vereséget szenvedtek, mégis visszatartották nyugattól a romboló árt. Visszatartották a pogányt, ki már most boszuból is, mert neki a magyarok ellentállni merészeltek, nem ment tovább, hanem itt maradt és pusztított az országban mindaddig, inig barmait, eleségét fel nem emésztette, falvait és városait le nem égette, lakóinagy részét fel nem konczolta, szóval inig mindent meg nem semmisített, úgy hogy az osztrák krónikák szerint ily csapás és nyomor Krisztus után egy országot sem ért.

IV. Lászlónak (1272—90) a kunok ellen viselt harczait mellőzve áttérek azon népre, mely legtöbb bajt okozott sokat szenvedett hazánknak, mely halálos vágást ejtett életerén, úgyannyira, hogy ha olvassuk hazánk történetének lapjait, melyek e népnek századokig tartó dúlás és öldökléseiről szólnak, Isten csodájának kell mondanunk, hogy oly sok szenvedés és gyilkol- tatás után, meg nem lettünk semmisítve, hanem a költő szavai szerint: „Megfogyva bár, de törve nem, él nemzet e hazán“ !

A nép, melyről szólni akarok, a török. A történészek Nagy Lajost említik először, ki uralkodóink közül a már hatalmas és hóditó török ellen, győzelmesen har1) 11. F rigyes német császár épen ezen időben folytatta legelke- seredettebb karczát a pápával, a igy ha a magyarok dolgot nem adnak a barbár ellenségnek, Németországban nem sok akadályra talált volna s könnyen elsöpörheti vala egész Nyugatot.