Katolikus Főgimnázium, Gyulafehérvár, 1871
7 szükséges arra, hogy a mondatot anyanyelvre áttehessük. E nélkül a fordítás lehetetlen, vagy ha valaki meg is kísérli azt, csak vakoskodó. Ezután jön 2. A szövegnek szószerinti lefordítása, nem tekintve még arra sem, ha ez az anya- nyelv némely sajátságaival ellenkezik. Ezt azért, mert aszú szerinti fordításnál látja a gyermek, hogy minden szónak miképen van visszaadva értelme a fenforgó mondatban. 3. A szövegnek szabatosabb nyelvezettel értelem-szerinti lefordítása, tekintetbe vévén most az anyanyelv sajátságát is. Ezáltal megtanulja az ifjú, hogy az idegen nvelv által megkötött értelmet miként lehet folyékonyan az anyanyelven is visszaadni s később maga is megkísérli a legnehezebb mondatoknak saját eszejárása szerinti föloldását. 4. Az értelmes lefordítás után újabb bonezkés alá veszsziik a mondatot s elemezzük a mondattani szabályok szerint, jelesen pedig, —minthogy a nyelvtani szabályok a felsőbb osztályokban is ismételteinek — az elemzésnél azon szabályokat emeljük ki, melyek a nyelvtanból ismétlésre legutolsó alkalommal leczkére föl voltak hagyva. Ezáltal azt érhetni el, hogy a remekírók fordításával párhuzamban vezetett nyelvtani ismétlések a nyelv mozaik-darabjainak egy folyton kéznél álló készletét nyújtják, melyekből még a gyengébb tanuló is összerakogatja a szükséges mondat-egészeket. A tüzetes elemezésnek czélja, hogy a szabályok minél tökéletesebben az ifjú vérévé váljanak. E czélt nem szabad szem elől téveszteni s mégis okosan kell eljárni. Ha a szöveg minden beszédrészét elmeztetem, akkor a müdarabok fordításában kevésre haladok; ha keveset elemeztetek, akkor kellő czélt nem értem el. A választékosság útja legszerencsésebb lesz. Az elemzésnél azon határozott elvet tűzöm ki, hogy a nyelvtanból ismétlésre föladott részre legfőbb figyelem legyen fordítva, azaz az elemzésnél oly kérdések tétessenek, melyekre a tanuló a leg közelebbről föladott nyelvtani leczkéböl könnyen megfelelhet s igy az elméleti szabályok gyakorlati alkalmazásának módjáról még jobban meggyőződik. 5. Még egy nagy fontosságú teendő van hátra. Azon előitélet mellett, melyet a latin nyelv fölösleges voltáról a nagyobbak, sőt a szülők is a gyermeksereg közé hintettek, a nyelv tanulását roppant mérvben hátráltatja azon szárazság, mely e tárgyon egyszerű kezelés mellett elömlik. Mindenesetre igaz, s ezt mindenki belátja, hogy csak fölületes tárgyalás, illetőleg a remekműveknek talán az értelem vonzerejét nélkülöző s a lélekre semmi mélyebb benyomást nem gyakorló fordítása az ifjút untatja s alig várja, hogy az előadásnak vége legyen. Erről tenni kell. Lehet is. Elv, hogy mindig egy miidarabnak magában véve egészet képező részét végig elmagyarázzuk. Némely tanár úgy gondolkodik, hogy ha az egészet nem is végezheti el, elvégez abból bizonyos részt, s az is elég. Nem áll. A fölvett darabot egészen el kell végezni. A legelső előadás legven ismertetése azon darabnak, mely feladatul elő van írva s pedig oly ismertetése, hogy az ifjú figyelme már kezdetben fölkeltessék a dolog kifejlődése iránt. A többi előadásoknál Jánus-fővel kell haladni: vissza kell térni a mondottakra, s inig a történet menetének fonalát folyton kezünkben tartjuk, addig a következendők iránt a figyelmet föl kell csigáznunk. A kor-, jellem- vagy feltűnőbb eseményrajzot oly élénken kell előadnunk, a tények indokait úgy fölfejtenünk s az akkori és mostani szellemet, nézeteket, műveltséget stb. úgy összehasonlítanunk, hogy az ifjú necsak a múltat, hanem a jelent s ezekből a jövőt is némileg ismerni tanulja. így egy újvilág tárul föl előtte, tényeket tanul, lelke megnyílik, keblében érzelmek fakadoznak, kedélye alakul s kedvet kap arra, hogy az előadás vonzó részéért a kevésbbé vonzó részt is jó kedvvel fogadja s a nehéz és talán terhesebb eszméket a könnyebb- és kedvesebbek szárnyain megához szívja. Szép példák nem hiányoznak. A Jugurtha elleni háborúban C. Memmius — az árulás annyi fondorlatai után — beszédet tart a romai polgárokhoz s fölfejtve azon visszaéléseket és vesztegetéseket, melyek a romai tanácsot és a nemességet terhelték, a polgárokhoz intézett beszédében többek közt igy szól: „Nam et illis, quantum importunitatis habent, parum est iinpune male fe- eisse, nisi deinde faciundi lieentia eripitur, et vobis aeterna sollicitudo reniánebit, cum in- telligitis aut serviendum esse aut per manus libertatém retinendam. Nam fidei quidem ant concordiae quae spes est? Dominari illi volunt, vos liberi esse; facéré illi injurias, vos prohibere; postremo sociis veluti hostibus, hostibus pro sociis utuntur: potestne in tam diver-
