Katolikus Főgimnázium, Gyulafehérvár, 1871
A) Pár irányeszme a latinnyelv tanítására nézve. Sok panaszt lehet hallani minden oldalról azon csekély eredmény miatt, melylyel hazai ifjúságunknál a latin nyelvet illetőleg találkozunk. Lehet, hogy ennek oka a holt nyelv iránti előítéletben rejlik, a mennyiben az ujabbkori haladás emberei nem vevén észre azon műkincseket, melyek e nyelv ősi múltjában le vannak rakva, a közélet-szempontjából azt hasznavehetlennek tekintik s ezen téves nézetüket az ifjú nemzedék közt is terjesztik. Lehet az is, hogy az ok más körülményekben leli magyarázatát. Én most ezeket nem vitatom, hanem ha a csekély eredmény oka ebben volna, akkor egy pár szót a tanítás módjáról koczkáztatok. Czélt eszközök nélkül nem érhetünk el. Azért ki a czélt akarja, az eszközöket is kell akarnia. A latin nyelvtudását s ezen tudásból származó magasabb képzettségeket mint czélt tűzzük ki: tehát az ezen czélra vezető eszközöket és föltételeket is alkalmaznunk kell. En úgy vagyok meggyőződve, hogy a czél elérésénél két legfőbb fontosságú eszközt és föltételt kell szem előtt tartani, úgymint a nyelvtani szabályok betanítása körül követendő módszertani eljárást és úgy az írásbeli Jeladványok, mint az auctorok, illetőleg classivu- sok gyakorlati kezelését. 1. A nyelvtani szabályok elsajátítása az al-gymnasium négy osztályának jut föladatul. Itt kell a gyermeket lassankint beavatni azon előismeretekbe, melyek a nyelv-tudás alapját képezik. A nehézséget senki sem tagadja. A gyermek egy egészen újvilág küszöbére vitetik, honnan át kell lépni magába a világba s ott öntudattal megfordulni. A küszöbön még sötétség lebeg szemei előtt. A.tanár első, ki magyarázatai által meggyujtja lelkében a világosság sugarát s ezt lassankint tovább terjeszti mindaddig, inig amaz újvilág egészen föltárul szemei előtt. Ezen világosságot a nyelv alkatrészeinek rendszeres tárgyalása s fokozatos ismertetése képezi. Azért a tanárnak ezen rendszer mélyébe kell hatolni s azt ugv tagolni, hogy a mozaik-darabok, melyekből e rendszer összealakult, világosan feltűnjenek, s a mód, me- yen a részek egy egészszé összerakattak, meggyőződésbe menjen át. Az elsőt az alaktan helyes előadása, a másodikat a mondattan értelmes tárgyalása által éri el. .Mindkettőben mint hatalmas tényezők nyomulnak előtérbe: a nevek ejtegetése, az igék hajtogatása, az egyeztetés és szóvonzat. Lássuk rövideden. 1. Az ejtegetés oly lényeges részét képezi a nyelvtannak, mint a talapzat az épület- nők. A gyermekre nézve egyelőre nehéznek tűnik föl, de labor improbus omnia vincit. A kitartó munka eredménynyel lesz összekötve. Az eljárásnak következőnek kell lenni. A tanár elmondja az első névragozás szabályait részletenkint és pedig előbb a rendes, azután a kivételes szabályokat. A részleteknél nem elégszik meg azzal, hogy a magyarázattokat leczkeül feladja, hanem többeket fölszólít az elmagyarázott részletből s csak akkor megy tovább, midőn meggyőződött arról, hogy tanítványai a magyarázatot tökéletesen megértették. A második előadáson tanítványait kikérdezi a föladott részletből, arra ügyelvén különösen, hogy necsak egy-kettő mondja el a leczkét, hanem mennyire lehet, a nagyobb résznek alkalom nyujtassék a feleletre s igy akarva, nem akarva hozzá szokjék a gyermek füle és emlékezete az elmondott szabályokhoz. Ila ily formán az első névragazásra őket betanította, akkor tovább megy sorban a második, harmadik, negyedik és ötödik névragozásra. A modornak ezeknél is az előbbihez hasonlónak kell lenni. Azonban itt mégegy más feladatot kell szemelőtttartani. Sokan nem ügyelve arra, hogy mit adtak azelőtt elő, a kimért arányban s előre megállapított beosztás szerint
