Katolikus Főgimnázium, Gyulafehérvár, 1857
31 őket a reformátusok idejében is nevezek — a káptalannak 1604-ben az ország rendéihez intézett iratából e szavakat idéznünk: „Az koporsókat valamim! felhántak: lovakot az mit bele keotöttek ez ideigh mind vgy aal. Az Feyedelem testenek koporsoya nitva aal. Az templum aytayat chyak tövissel sem verték be ez oráigh is. Az mi magunk kölchygén sokszor aytayat az Seghrestenek bechinaltattuk törtön törik fel, horton horgyak az leveleket, mert hogy a templumnak ninchyen aytaya Zent István király ideienel fogva való sok királioknak és az egész országnak titok leveley ot hevernek“ ... A requisi- torok e jelentése minden eredmény nélkül maradott. Sőt az 1608-ban Gyulafejérvártt és 1609-ben Kolozsvárit tartott országgyűlések e templom helyreállítását czélzó végzései is, melyeknél fogva az építéshez szükségelt anyagok megszerzése az országlakóinak kötelességévé tétetett, eredménytelenül elhangzónak, míg Bethlen Gábor a fejedelmi — azelőtt püspöki- — laknak helyreállítása után föl nem építteté. 0 emeltető fel a nagyobb tornyot is mostani magasságára: mely 24 ölet vagy 144 lábat teszen. A másik, puskapor által fölvettetett torony jelenleg sincs felépítve. A város valamint a templom és torony helyreállításának bevégzését 1622-re teszi gróf Kemény József idéztük munkájában. De a honunk felett dühöngő vérangyal megirigylé szegény városunk e föléledését. 1658-ban újból rá csapának a tatárok és törökök elégetvén a fejedelmi lakon, Bethlen Gábor híres könyvtárán és a város legnagyobb részén kívül magát a templomot is. Városunk e siralmas sorsát igy Írja le Szalárdí János mint szemtanú: „Szive szakadással siránkozó, szemmel nézhette volna itt akárkiis, mind szentséges, és Isten tiszteletére tartozó s mind világi külső nagy pompára temérdek sok kölcséggel épittelt friss épületeknek rettenetes romlásokat: midőn a dühős ellenség a templomnak, tornyoknak, fejedelmi szép házaknak minden szege lyukait felbujván, az egyházakbeli minden temetéseket felrontván, s a fejedelmek s nagy emberek telemit koporsójokból kihányván, valamit azok közül haszonra, és prédára valót találhatnának, egymás közölt felosztván, feltett zászlójokat letépvén, szaggatván, minek- utánna mindent feldúltak, prédáltak volna, a toronybeli minden harangokat, az Isten népének s kereszténységnek nagyon való megjádzására, s csufoltatására rettenetesen megvonván, annak utánna mind a két szép torony alá a csúnya kegyetlen pusztittó Nép az egyházbeli székeket béhordván, s tüzet vetvén alája, mind egyházukat, tornyokat, azokban lévő, együtt majd hatatlan szép harangokkal, órákkal, Colle- giumot, oskolát, fejedelmi drága epületű házakat, s az egész rakott epületü külső, belső várost, porrá és hamuvá tevék“ . . . (Gróf Kemény József Notitia Archiv. Alb. czimü könyve 53. lapján.) — A béke malasztjai végül sokat szenvedett hazánkra is kezdőnek a felséges osztrákház kormánya alatt áradozni. A múlt század elején épülni kezdett vár és várossal a reformátusoktól 1716-ban visszanyert templom is ez uj korszak nagy nevii püspökei gondosságának folytán, visszanyerd régi fényét. Mártonü Györgyben, ki az oltárokat, báró Stoyka Zsigmondban, ki a szentélyt régi alakjában újból fölépítteté, Batthyániban, ki a nagyoltárt, kánonoki székeket, a szónokszéket és az orgonát csináltató, e templom jótevőit tisztelendi még a legkésőbb utókor is. E templom nem egyszer lélekemelő jelenetek tanúja is volt. Mily hatalmasan zenghete például falai között a szívből eredt hálaének, midőn 1442-beü győzelmesen vonula a városba Hunyadi Jánosnak a törököket Szent-Imrénél megvert serege! Mint reszketének falai egy ország fájdalmának visz- hangoztatásában, midőn az 1456-ban elhalt dicső bajnoknak tetemeit, barátja és bajtársa, Kapisztrán szent János megrendítő bucsusztatása között kriptájába fogadá! Mennyi hálakönyv üle ezereknek szemében, midőn 1716-ban Erdély katholikusainak főpásztora századokig tartó távoliét után újból elfoglaló ősi székét! Valóban, ha van honunkban hely, hová kegyelettel szükség zarándokolnunk, úgy e templom az. S mi benne kedélyünkhöz oly hatalmasan szól a múltból, az a fönemlítetteken kívül a sírboltok hosszú sora. Itt nyugszik — Erdély püspökein kívül, kik honunk történetében oly hatalmas, kiváló helyet foglalónak — a sors és emberek annyi különböző szeszélyeinek kitett Izabella királynő; itt nem szerencsésebb Zsigmond János fia; itt Martinusi Kardinal, f) itt a szerencsétlen Báthori András g), itta tudománykedvelö Bethlen Gábor, itt Rákoczy György, itt a szerencsétlen Hunyady László, itt — kit
