A Győri Püspökség Körlevelei, 1948
Tartalomjegyzék
18 családja végre megbéküljön, és egy szívvel- lélekkel énekelje a remény és a szeretet énekét: «Kegyes pásztor, igaz étek, — édes Jézus, kérünk téged, — te legeltesd, védd a néped, — te mutasd meg kegyességed — fönn az élők közepeit».131 134. 135. 136. 137. 138. III. RÉSZ. A szent zsolozsma és az egyházi év. I. A szent zsolozsma. Az az eszményi keresztény életstílus, amikor valaki állandó és szoros kapcsolatban él az Úristennel. Éppen ezért az az istentisztelet, amelyet az Egyház ad a Mindenhatónak, és amelynek középpontjában az Oltáriszentség és a többi szentségek állanak, úgy van elrendezve, hogy a szent zsolozsma révén a nap minden óráját, a heteket és az egész évet felöleli. Nincs az emberiség életének olyan kora és körülménye, amelyre ez az istentisztelet ki ne terjedne. Az Egyház minden időben lelkiismeretesen engedelmeskedett az isteni Mester szavainak: «Mindenkor imádkozni kell és soha bele nem fáradni».132 Ezeknek a szavaknak szellemében szünet nélkül imádkozik és a nemzetek apostolának szavaival int minket: «Őáltala (Jézus által) mutatjuk be Istennek mindig a hála áldozatát».133 A legrégibb időben csak bizonyos napokon és bizonyos órákban végeztek nyilvános és közös imádságot, amikor mindnyájan együtt fordultak az Úristenhez. De nemcsak a gyülekezetekben, hanem a magánházakban is sokat imádkoztak, néha a szomszédokkal és barátokkal együtt. Később azután a keresztény világ különböző részein szokásba jött, hogy meghatározott időket fordítottak az imádságra, mint például a nap utolsó óráját, amikor már besötétedik és lámpást gyújtanak, vagy pedig az első óráját, amikor az éjszaka immár a végéhez közeledik, a kakas megszólalt és a hajnalcsillag felragyogott. A Szentírás is utal a napnak olyan időszakaira, amelyek különösen alkalmasak az imádságra, vagy pedig a zsidó nép hagyományaiból és mindennapos szokásaiból származtak át. Az Apostolok Cselekedetei szerint az Űr Jézus tanítványai együtt imádkoztak a «nap harmadik órájában», amikor «élteiének valamennyien a Szentlélekkel».134 Az apostolfejedelem, mielőtt az étkezéshez fogott volna, «felment a háztetőre . . . imádkozni a hatodik óra körül».135 Péter és János «fölmentek a templomba a kilencórai imádság idején».136 Pál és Szilás pedig «éjféltájban imádkozván dicsérik vala az Istent. . .»137 Idők folyamán ezek a különféle imádságok tökéletesedtek, főleg a szerzeteseknek és a vezeklő élet követőinek hatása alatt, míg később az Egyház tekintélye lassacskán bevette a szent Liturgiába. A szent zsolozsma, azaz «isteni szolgálat» (Divinum Officium) Jézus Krisztus titokzatos Testének imája, amelyet az Egyház minden keresztény hivő nevében és mindannyiuk javára mutat be az Istennek, mivel a papok és az Egyház többi olyan szolgái és szerzetesközösségei végzik, akik erre a feladatra hivatalos megbízást kaptak. Hogy ennek az istendícséretnek milyennek kell lennie, kitűnik azokból a szavakból, amelyeket az Egyház a szent zsolozsma végzése előtt tanácsol : tudniillik, hogy «méltón, figyelmesen és ájtatosan» végezzük. Az isteni Ige, midőn emberi természetet öltött, e földi számkivetés honába is elültette azt az istendícséretet, amelytől örök időkre visszhangzik a mennyország. Önmagával egyesíti az egész emberiséget, és társaivá teszi ennek az isteni hálaéneknek zengésében. «Nem tudjuk, mikép kell imádkoznunk» — valljuk mi is alázatosan — «de maga a Lélek jár közben értünk szavakba nem foglalható sóhajtásokkal».138 Krisztus maga is imádkozik mibennünk az ő Lelke által az Atyához. «Ennél nagyobb ajándékot már nem adhatott az Isten az embereknek . . . Jézus imádkozik értünk, mint főpapunk ; imádkozik bennünk, mint Fejünk ; imádjuk mi is őt, mint Istenünket. Ismerjük föl tehát őbenne a mi szavunkat és mibennünk az ő szavát . . . Imádjuk őt, mint Istent; ő imádkozik értünk, mint szolga ; ott Teremtőként látjuk, itt viszont teremtményként, ameny- nyiben változékony teremtmény alakját vette magára a Változhatatlan, önmagával egy emberré : Fejjé és testté téve minket».139 Az Egyház imájának ezt a kiváló méltóságát megilletődött lélekkel kell szemlélnünk. Mivel pedig ajkunk azokat a szövegeket zengi, amelyeket a Szentlélek sugalmazott és amelyek az Isten mérhetetlen tökéletességét hirdetik, illő, hogy ezeket a szavakat lelkünk belső érzései is kísérjék. Tegyük sajátunkká ugyanazt a lelkületet, amely- lyel az Egyház emelkedik az égi magasságokig, imádja a Szentháromságot és a dicséret és hála hódolatát mutatja be előtte : «Úgy végezzük a zsolozsmát, hogy lelkünk is összhangban legyen szavunkkal».140 Tehát nem a zsolozsma elmondásán, illetve éneklésén van a legfőbb hangsúly, habár ez is legyen zeneileg művészies és történjék az előírásoknak megfelelően. A lényeg azonban a zsolozsmának nem azon a részén van, amely csak a fülnek szól, hanem a lelkületen, amellyel Istenhez emelkedünk, és amellyel neki ajánljuk magunkat és minden cselekedetünket, Jézus Krisztussal egyesülve. Legfőképen ettől a lelkűiéitől függ ezeknek az imáknak hatékonyságuk. Éppen azért, valahányszor nem magához a megtestesült Igéhez intézzük fohászainkat, ezt a befejezést használjuk: «a mi Urunk Jézus Krisztus által», ki dicsőséges sebeit mutatja fel a mennyei Atyának, hogy közbenjárjon értünk, «mert mindenkor él, hogy értünk közbenjárjon.»141 Mint tudjuk, a szent zsolozsma legnagyobb részét a zsoltárok alkotják. Felölelik, megszentelik és felékesítik az egész napot. Cassiodorus szépen írja a saját korában használatban lévő zsoltárkönyvről : «Ezek a zsoltárok hajnali örömujjongásukkal biztosítják, hogy jól kezdődjék a nap, áldásossá teszik a nap első óráját, megszentelik a harmadikat, boldoggá teszik a hatodi139. 140. 141. 142. 143.
