A Győri Püspökség Körlevelei, 1948
Tartalomjegyzék
7 41. 42. 43. nak adott, később pedig csak azoknak, akiket ők a kézföltétel által utódjaikul fölszenteltek. Csak ez a hatalom jogosítja őket arra, hogy a nép előtt Jézus Krisztus személyét képviseljék, az Isten előtt pedig a népét. Nem öröklés vagy leszármazás alapján száll át valakire a papi hatalom, nem is a keresztények közössége adja és nem a nép küldi őket. Mielőtt a pap a nép nevében az Isten színe elé állana, az isteni Megváltótól nyer küldetést ; a nép előtt pedig csak azért jelenhetik meg az Isten nevében, mert a keresztények ugyanannak a Testnek tagjai, amelynek feje Jézus Krisztus. A hatalom, amelyet kapnak, nem emberi, hanem teljes egészében isteni és az Istentől veszi eredetét. «Amint engem küldött az Atya, úgy küldlek én is benneteket».40 «Aki titeket hallgat, engem hallgat. . .»41 «Elmenvén a egész világra, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek : aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül . . ,»42 Ennélfogva Jézus Krisztus látható és külsőleg érzékelhető papi hatalma nem egyetemesen, általánosan és meghatározatlanul öröklődik az Egyházban, hanem az Egyházirend lelki átszár- mazása révén száll át az erre kiválasztott emberekre. Az Egyházirend pedig egyike a hét szentségnek, és nemcsak ahhoz ad kegyelmet, hogy valaki a papi hivatásához méltóan élhessen, hanem el- törölhetetlen jegyet vés a lélekbe, mely a papot Jézus Krisztus papi hatalmában részesíti és alkalmassá teszi arra, hogy végrehajtsa azokat a hivatalos vallási cselekményeket, amelyek Isten rendeléséből az embereket megszentelik és az Istent meg dicsőítik. Miként ugyanis a szent keresztség minden keresztényt megkülönböztet és elválaszt azoktól, akiket még nem mosott fehérre az újjászületés vize és még nem tagjai Krisztusnak, ugyanúgy az Egyházirend is megkülönbözteti a papokat mindazoktól a keresztényektől, akik ezzel a lelki adománnyal nincsenek felruházva. A papok, kik isteni hívás szavának engedelmeskedve a szent szolgálatra szegődtek el, mintegy az Isten eszközeivé válnak, kik által a kegyelmi élet Jézus Krisztus titokzatos testébe átárad. Ezenkívül, mint fentebb mondottuk, csak ők vannak felruházva azzal az eltörölhetetlen jeggyel, mely Krisztus papi hatalmában ad részesedést; csak az ő kezük nyert fölszentelést avégből, «hogy amit ezek a kezek megáldanak, az megáldassék, és amit megszentelnek, az megszenteltessék és szentté váljék az Ür Jézus Krisztus nevében».43 Hozzájuk járuljanak tehát mindazok, akik Krisztusban élni akarnak, mert csak tőlük kaphatják meg a lelkiélet vigasztalásait és táplálékát; hozzájuk járuljanak lelki gyógyulást keresve, akik a bűnökbe merültek, hogy ki tudjanak emelkedni és meg tudjanak erősödni; ők szentelik meg áldó kezükkel a családok otthonait, és ők igazítják el az örök boldogság felé a haldoklók elszállni készülő lelkét. Mivel pedig a szent Liturgiát a papok elsősorban az Egyház nevében gyakorolják, éppen azért a Liturgia elrendelése, szabályozása és alakítása az Egyház tekintélyének van alávetve. Ez következik magának a keresztény istentiszteletnek természetéből, és igazolást nyer a történelem tanúbizonyságaiból is. Bizonyítja továbbá az egyházi hierarchiának' ezt a vitathatatlan jogát az a tény, hogy a szent Liturgia sgoros összefüggésben áll az Egyház által előadott keresztény hitigazságokkal, és éppen ezért alkalmazkodnia kell mindazokhoz a hittételekhez, amelyeket az Egyház tanítói hivatala az Istentől kinyilatkoztatott vallás védelmére lefektetett. Szükségesnek látjuk, Tisztelendő Testvérek, hogy rámutassunk e helyen olyasmire, ami bizonyára előttetek sem ismeretlen : tudniillik azoknak tévedésére, akik azt állítják, hogy a szent Liturgia mintegy kísérleti bizonyítéka a dogmáknak : oly értelemben, hogy ha valamilyen tanítás liturgikus téren a vallásosság és megszentelődés gyümölcseit termi, akkor az Egyház jóváhagyhatja, ha pedig ilyen gyümölcsöket nem terem, akkor elítélheti. Ezért szokták mondogatni: «Amit imádkozunk, azt kell hinnünk». (Lex orandi, lex credendi.) A valóság ezzel szemben az, hogy az Egyház« ezt nem tanítja és nem írja elő. Az az istentisztelet, amelyet az Egyház a Mindenhatónak bemutat, mint Szent Ágoston tömören és szépen hangoztatja, a katolikus hit szünet nélkül való megvallása, a remény és a szeretet gyakorlása. «Hittel, reménnyel és szeretettel kell tisztelnünk az Istent» — mondja.44 A szent Liturgia keretében megvalljuk katolikus hitünket nemcsak az ünnepek megülésével, nemcsak a szentmiseáldozattal és a szentségekkel, hanem a Credo elmondásával vagy eléneklésével is (hiszen ez a legkiválóbb záloga keresztény hitünknek), megvalljuk azután hitünket az apostoli levelek és a többi, Szentlélektől sugalmazott szentírási szöveg olvasásával. Az egész Liturgia tehát nem más, mint a katolikus hit foglalata, amennyiben az Egyház hitének külső megnyilatkozása. Éppen ez okból, valahányszor arról volt szó,, hogy valamely Istentől kinyilatkoztatott hittételt ünnepélyesen ki kellett mondani, a pápák és a zsinatok az úgynevezett «teológiai források» között nem egyszer liturgikus érveket is felhoztak, mint példának okáért halhatatlan emlékű elődünk, IX. Pius tette Szűz Mária szeplőtelen fogantatásának hittétellé nyilvánításakor. Ugyanígy, valahányszor valami vitatott tan helyességéről folyt a szó, az Egyház és a szentatyák nem mulasztották el, hogy a régi hagyományon alapuló szertartásokat is meg ne vizsgálják és azok alapján eligazítást ne keressenek. Innen származott ez az ismert és tiszteletreméltó elv : «Az imádság szabálya bizonyítja a hit szabályát». (Legem credendi lex statuat supplicandi. )i5 A szent Liturgia tehát önmagában véve nem határozza meg és nem tartalmazza kizárólagosan a katolikus hitet, csupán arról van szó, hogy jelentős érveket és bizonyságokat nyújthat a keresztény hit-tartalom megismerésére, mivel az Egyház által előadott igazságok állandó nyílt megvallását jelenti. Ha tehát meg akarjuk külön44. 45. 46. 47.
