A Győri Püspökség Körlevelei, 1941
Tartalomjegyzék
11 IV. 447. sz. Főpásztor szózat a papsághoz. Tisztelendő Testvérek ! 1 Amikor szentélelű elődöm nyomába lépve átveszem a Szent István alapította- ősi, győri egyházmegye kormányzatát, melyet Isten könyörülete és az apostoli Szentszék kegye reám ruházott, első szavamat Hozzátok intézem, Tisztelendő Testvérek. Hiszen hónapokon át Ti imádkoztatok legbuzgőbban az elárvult püspöki szék betöltéséért és amint a Szentséges Atya elhatározásáról tudomást szereztetek, elsőknek Ti siettetek a még ismeretlen választott püspök szeretetteljes üdvözlésére és — tudom — bensőséges imáitokban azóta sem szüntetek meg az Ég kegyelmét leesdeni reá. Szívből viszonozva tehát a részetekről oly bőven felém küldött jókívánságokat szeretettel köszöntelek Titeket, Tisztelendő Testvérek, mint az Úr szőllejében hivatott munkatársaimat. Annál melegebb ez a köszöntésem, mivel híretek megelőzött Titeket. Joggal alkalmazhatom ugyanis Reátok az apostol szavait, melyeket a római keresztényekre vonatkozólag megírt: „Először is hálát adok Istennek Jézus Krisztus által mindnyájatokért, hogy az egész világon magasztalják a ti hiteteket “ (Róm, 1,8.), mert a győri egyházmegye papságának kiválósága valóban országszerte hírneves. Nagy vigasztalása és támasza a főpásztornak az a tudat, hogy lelkileg és szellemileg jól képzett, apóstoli buzgósággal telített papság vezeti Krisztus nyáját és megértve a korszellemet, de annak rabjává nem szegődve, ismeri a lelkek igényeit s azokat minél jobban kielégíteni igyekszik. Arra kérlek ezért Titeket, Tisztelendő Testvéreim, hogy ezt a hagyományos szellemet, mely az isteni Jópásztor szívéből fa kad, továbbra is ápoljátok és elmélyítsétek. Mert fenséges az a hivatás, melyre Isten kiválasztott minket. „Krisztus követségében járunk, mintha Isten buzdítana általunk“ (Kor. II. 5, 20.), amikor szószé ken vagy iskolában a szent igét hirdetjük, mint „ Isten emberei“ (I. Tim. 6, 11.) osztogatjuk Krisztus kincseit, bocsánatát, megszentelő és segítő kegyelmeit, valahányszor szentséget szolgáltatunk ki, valóban „osztogatóC vagyunk „Isten titkainak“ (Kor. I. 4, 1.), sőt magát az Urat megszemélyesítve mint „alter Christus“ mutatjuk be az Eucharisztia szent áldozatát és adogatjuk áldozati ajándékként őt magát a híveknek. Ez a magasztos hivatás áldozatot követel tőlünk. Az önmegtartóztató és a világ sok megengedett örömét is nélkülöző papi életmód magában is szenvedés forrása. Szükség van erre, „nehogy, míg másokat tanítok, magam valamikép elvetésre méltó legyek“ (Kor. I. 9. 27.). Szenvedést okoz ezenfelül, hogy a sok fáradozás, a nagy áldozatkészség, a „sol-
