A Győri Püspökség Körlevelei, 1938
Tartalomjegyzék
10 az idők teljességében, mikor egy lett Ádám gyermekei közül, átadta magát Betlehem szegénységében, a menekülés szívszorongató bizonytalanságában, Názáret verejté- kes munkájában, a nyilvános élet fáradságos vándorlásaiban, az igehirdetésben, a betegek és szenvedők gyógyításában és vigasztalásában, az éjtszakák forró imáiban, de legfőképen akkor, amikor engedelmes volt az Atyának mindhalálig, mégpedig a kereszt haláláig. Bár az Istenember minden cselekedete végtelen értékű és kedves a mennyei Atya előtt, mégis a bűntől való megváltást — mert így akarta az Atya — elsősorban kínszenvedése és vérontása hozta meg nekünk; önmagát adta értünk, „saját vére által ment be egyszersmindenkorra a szentélybe örök váltságot szerezve“ (Zsid. 9, 12.). Az Úr Jézus szenvedése és kereszthalála az emberiség történetének nagy fordulópontja. „A halálból átvitettünk az életre" (Ján. I. 3, 14.). Erre az eseményre várt, erre készült az egész emberiség; ez törölte el múltjának adósságait, visszaszerezte az Isten kegyét, lerakta boldogulásának alapjait, ebből fakad minden természetfeletti élet, amíg csak ember lesz a világon, sőt ebből fakad a választottak örök boldogsága is. Az édes Üdvözítő nemcsak a mennyei Atyának adta át magát váltságunk drága árául szenvedésre, hanem nekünk is átadta önmagát a szeretet szentségében. Két önátadását szorosan összekapcsolta egymással, mert a legméltóságosabb Oltári- szentségben ránkhagyta megváltó szenvedésének emlékezetét. Azt akarta, hogy sohase feledkezzünk meg szenvedéséről, azért ő maga lett szeretetének isteni őre közöttünk; az örök Bölcsesség házat épített magának a kenyér és a bor színe alatt, hogy mindig megtalálhassuk őt és sohase felejtsük szenvedését. Testi szemeink számára láthatatlan, értelmünknek fölfoghatatlan a szentségi színek leple alatt, mégis tudjuk — hisz ő maga mondta meg, — hogyan kell őt szemlélnünk hitünk szemével az oltáron az eucharisztikus kenyér és bor színében. Emberi gondolkodásunk szerint a színek fátyolán keresztül talán a nyolc boldogság hegyén tanító, a csodatevő, a Tábor hegyén megdicsőülő Istenembert szeretnők meglátni az Eucharisztiá- ban, vagy talán arra gondolunk, hogy az Úr Jézus most az Atya jobbján ül meny- nyei dicsőségben, s azért ha az oltárra tekintünk, magunk előtt látjuk a dicsőség Királyát, aki eljön a világ végén ítélni eleveneket és holtakat. Mindez igaz; csakugyan az az Úr Jézus van jelen a legméltóságosabb Oltáriszent- ségben, aki egykor eljött, hogy tanítson és megváltson és majd eljön, hogy megítéljen bennünket; de mindezek egyikére sem hivatkozik, amikor az Eucharisztiát rendeli. Az ő szándéka más. Amikor elérkezik szenvedésének előestéje és megünnepli apostolaival a húsvéti bárányt, amely előképe volt a „szeplőtelen és érintetlen báránynak, Krisztusnak" (Pét. 1. 1, 19.), megszólal az örök Atya teremtő Igéje, s azzal a mindenható isteni szóval, amellyel az idők kezdetén a világot a semmiből megteremtette, most megkoronázza a teremtés isteni művét, állandósítja a világban szentségi jelenlétét; a könyörülő Istenét, aki nem akarja a bűnös halálát, hanem hogy megtérjen és éljen. Rendeli az Oltáriszentséget, hogy benne közöttünk maradjon. Az Istenember szent testét és vérét adja az embernek, akit szeret s akiért ezt a testet és vért feláldozza. „Odaadta önmagáttestét és vérét áldozatul a bűnökért a mennyei Atyának, és ugyanazt a testet és vért nekünk, a megváltást szomjazó embereknek. És mikor meghagyja, hogy emlékezzünk meg róla, azt akarja, hogy őt min-
