A Győri Püspökség Körlevelei, 1937
Tartalomjegyzék
39 tolikus plébánia nevén álló ingatlan álla gára el is rendelte, a telekkönyvi hatóság a végrehajtási jelzálogjog bekebelezése iránti megkeresés teljesítését az 1881: LX. t.-c. 136. § ának második bekezdése értelmében megtagadni köteles. A 81. számú teljes ülési határozat indokolása ezt a döntést lényegileg ugyancsak arra alapítja, hogy a bevett egyházi célú javakat védő törvények a közjog keretébe tartoznak, reájuk tehát a vonatkozó közjogi, nem pedig a magánjogi jogelvek alkalmazandók. Abból tehát, hogy a végrehajtási törvények nem tartalmaznak olyan rendelkezést, hogy az egyházközség (hitközség) által tagjaitól beszedhető adó foglalási tilalom alá nem esik, nem következik szükségszerűen az, hogy az egyházközséget megillető és az egyházközségi tagtól még be nem szedett ilyen adókövetelés harmadik személy javára polgári úton vezetett végrehajtás útján foglalás alá vonható. Kétségtelennek kell ugyanis tekinteni, hogy annak a kérdésnek az eldöntésénél, hogy a közjogi viszonyból eredő egyes követelésekre nézve a most említett tilalom fennáll-e és ha igen, milyen terjedelemben áll fenn, a végrehajtási törvényben foglalt vonatkozó szabályok mellett figyelembe kell venni a tételes közjognak, közigazgatási jognak és eljárási szabályoknak, tehát a közadók kezeléséről hivatalosan összeállított (K. K. H. Ö.) szabályoknak azokat a rendelkezéseit is, amelyek egyes közjogi viszonyokból eredő követelések közpolgári végrehajtás alóli mentességét kifejezetten vagy értelemszerűen megállapítják. Ezúttal a bevett vallásfelekezethez tartozó egyházközséget illető adófoglalás alóli mentességének a kérdése lévén a döntés tárgya, vizsgálandó elsősorban ennek a közszolgáltatásnak az állandó bírói gyakorlatban szem előtt tartott az a jellege, amely szerint az egyházközségi adó valóságos közadó, különös tekintettel arra, hogy e szolgáltatás alapja az egyházközség és tagjai között fennálló közjogi viszony, a szolgáltatás célja pedig az egyházközség fenntartásához szükséges anyagi eszközök biztosítása, tehát közszükséglet kielégítése. Az egyházközségi adónak nyilván ezt a jellegét veszi alapul a K. K. H. Ö. 42. §-ában foglalt az a rendelkezés is, amely az egyházközségi adóra nézve a közadók módjára való behajtást abban az értelemben teszi az egyházközség részére lehetővé, hogy a taggal szemben a szolgáltatás kényszer útján való kielégítésére a bírói végrehajtás útján,való eljárás teljes kizárásával egyedül a behajtásnak az előbb említett módozatát szabja meg. Hogy az egyházközség az előbb említett közigazgatási rendelkezés mellett sincs elzárva attól, hogy a jogerősen megszabott egyházközségi adót az idézett összeállításban megjelölt közigazgatási hatóságok igénybevétele nélkül saját alkalmazottja útján maga szedje be, a szolgáltatás jellegének a megítélésénél nem döntő, mert a jelleg meghatározásánál irányadó két alkotó elem : a szolgáltatás alapja és célja a közvetlenül beszedett egyházközségi adónál is változatlan marad; ha pedig a közvetlen eljárás eredményre nem vezetett, a további behajtási lépések már úgyis csak a közigazgatási végrehajtás igénybevételével történhetnek meg. Az előadottakból tehát kitűnik az egyházközségi adó „közadó“ jellege és az, hogy az egyházközség és az egyházközségi tag között fennálló közjogi viszonyból eredő ez a követelés, illetve szolgáltatás a közöttük meglévő közvetlen viszonyban rendes bíróság előtt jogsegély útján be nem hajtható. Vizsgálandó további elvi kérdés azonban az, hogy ugyanezt az egyházközségi
