A Győri Püspökség Körlevelei, 1937

Tartalomjegyzék

19 beteg mind reménykedve fordul hozzá és kéri segítségét. És amikor a hálátlanság a keresztre szegezte, a reménység szent erénye ott is megszólal és diadalmasko­dik a gyűlölet felett, a jobb lator ő belé helyezi reményét és kéri: Uram, emlé­kezzél meg rólam, midőn eljössz király­ságodba. A nagypénteki események nemcsak a jobb lator nagy bizalmát, hanem a tanít­ványok csüggedését, a remény erényének veszedelmeit is megmutatják. Alig virrad fel a harmadik nap a nagy temetés után, az emmauszi tanítványok máris elveszítik bizalmukat, a múltba temetik reményeiket és lemondólag így szólnak : „Mi remény - lök, hogy ő az, ki meg fogja váltani Izraelt. Azonfelül ma már harmadnapja, hogy ezek történtek" (Luk. 24, 21.). Mivel nem az ő elgondolásuk és vágyaik szerint történtek a dolgok, elcsüggedtek és a továbbiakkal már nem törődtek. Szívük becsukódott, kemény és bizal­matlan lett. Ma is sokan járják az emmauszi tanít­ványok csüggeteg lelkületével az élet útját. Időhöz kötik és emberi számítások szemszögéből nézik a Gondviselés terveit. Ha nem az ő kedvük és elgondolásuk szerint történik valami, odahagyják a megkezdett munkát, elért sikert és szépen induló vállalkozást. Mások türelmetlenül kifakadnak és zúgolódnak az isteni Gondviselés vagy az emberek intézkedései ellen. Megfeled­keznek az Apostol tanításáról: „Üdvö­zülésünk ugyanis reménybeli. Látni azonban azt. amit remélünk, nem re­ménység; hisz ki remélné azt, amit lát? Ha pedig reméljük, amit nem látunk: akkor várjuk türelemmel“ (Róm. 8, 24—25.). Nem néznek önmagukba a jobb latornak alázatos önismeretével: „Tetteink méltó bérét vesszük" (Luk. 23, 41.). Akik nem állnak „megalapozva a hitben, állhatatosan és rendíthetet­lenül a reménységben“ (Kol. 1, 23.), azok a megpróbáltatás idején panaszkod­nak, pedig dicsekvésre volna okuk az Apostol tanítása és példája szerint: „ Di­csekszünk az Isten fiai dicsőségének reménysége alapján. Sőt dicsekszünk még a szorongatásokban is, tudván, hogy a szorongatás türelmet eredmé­nyez, a türelem kipróbáltságot, a ki­próbáltság meg reményt, a reménység pedig nem engedi, hogy megszégyenül­jünk'1 (Róm. 5, 2—5.). Ahol megfogyatkozik a hit, meggyen­gül a remény is. A mai idők statisztikája szomorúan igazolja azt a megállapítást, hogy sokan elvesztik hitüket az Istenben és bizalmukat a Gondviselésben. Megun­ják, és mint értéktelen terhet, eldobják maguktól az életet. Tudom, hogy a sta­tisztika számaiban sok kemény vád van az élet mostohasága és igazságtalansága ellen, de az is biztos, hogy az élők kö­zött sokan nagyobb keresztet is hordoz­nak és több terhet is elbírnak, mert bi­zalmuk erős a Gondviselésben. Ki ne tudná, hogy az életet nemcsak anyagi tényezők, hanem lelki erők is befolyá­solják és irányítják. Szociális intézkedések, a többtermelés, a termés igazságos elosz­tása mind szükségesek az új társadalmi élet és jobb jövő kialakításához, de az emberiség boldogságának munkájába a lélek erejének felfokozása is beletartozik. Földön járunk és a földnek terméséből élünk, de nem várhatunk mindent a föld­től, mert nemesebb rész is van bennük, amit nem elégít ki és nem nyugtat meg véglegesen a mindennapi darab kenyér. A léleknek is vannak igényei, és az élet­nek adódik néha olyan fordulata, amit csak a jövendők reménye és ígérete elé­gíthet ki maradék nélkül. Szenvedő és csüggeteg lelkek, figyeljetek a nagybőjti kereszt igéjére : „Bízzatok, én legyőztem

Next

/
Thumbnails
Contents