A Győri Püspökség Körlevelei, 1935

Tartalomjegyzék

27

akkor oda kell mennünk, ahol napi áldo- zókat találunk. Hideg és fölületes áldozást ellenben legtöbbször ott látni, ahol csak nagyritkán járulnak az Úr asztalához.

Ne hidd azt, hogy ha mindennap áldozol, szólnod vagy mosolyognod sem szabad, hanem le kell hangolnod lelkedet, és az egész napot vagy legalább is azt a szent órát az Olajfákhegyén kell töltened a vérrel verejtékezővei! Nem, Krisztus ezt nem kívánja. Ha beszélt is arról, hogy keresztjeink lesznek, és ha kérdezte is Jakabot és Jánost, hogy a kelyhet, melyet Ö iszik, megihatják-e vele, bizonyos, hogy a szentáldozás nem az a kereszt, hanem inkább egyesülés annak drága gyümölcsével, és nem az a keserű kehely, hanem inkább annak vigasztalása. Ez a lépcső nem a Gethszemáni kertbe vezet, inkább a Táborhegyére visz fel. Itt Krisztus mennyei lakomára hív, és a mennyország előízét adja. Az Egyháznak a gyakori áldozok számára nincs új parancsa, csak az: „Aki igaz, legyen még igazab b, és a szent, legyen még szentebbu (Jel. 22, 11.). De erre épen az Oltáriszent- ség képesít minket. Ez a vértanúkat tápláló kenyér és szüzeket nevelő bor ugyanis előnyösen megváltoztatja ízlésünket, és bizonyos hősiességet ad a léleknek. Nem azt keressük immár, amit a világ szeret, sőt megszeretjük azt, amitől a világ szelleme húzódik. Nem félünk az áldozattól, a kemény munkától és a küzdelemtől. Egyre inkább Krisztus szemével és szívével járjuk az élet útjait, úgy hogy elmondhatjuk az apostollal: „Élek, pedig már nem én, hanem Krisztus él bennem“ (Gál. 2, 20.).

*

* • *

A jubileumi szentévben visszaszáll lelkünk az 1900 éves múltba, a megváltás legszentebb eseményeihez. Hálás lélekkel nyitunk be az utolsó vacsora termébe,

az Oltáriszentség születéshelyére, összeszorult szívvel lépünk a Gethszemáni kert véres verejtékkel öntözött földjére, könnyes részvéttel kísérjük töviskoszorús Királyunkat a Kálvária útján, és a kereszt oltára előtt mély megindultságban Izaiás szavait suttogja ajkunk : „Valóban, a mi betegségeinket ő hordozta, s a mi fájdalmainkat ő viselte; ... a mi gonoszságainkért sebesítteteit meg, a mi bűneinkért töretett össze, a mi békeségün- kért van rajta a fenyíték, s az ő kék foltjai által gyógyultunk megu (íz. 53, 4—5.). A kereszt mély misztériumában a gúny szeretetté, a tagadás hitvallássá magasztosult, a szégyen itt elvétetett, és Krisztus sebeinek dicsőségébe öltözött. „Látván pedig a százados, ki vele szemben áll vala, hogy így kiáltva adá ki lelkét, mondd: Valóban, ez az ember Isten Fia volt“ (Márk 15, 39.). Mi messze állunk a Golgota keresztjétől. Csaknem 2000 év távlatába mélyed tekintetünk, amikor a százados hitvallásával a kereszt elé állunk: Valóban, Isten Fia volt! A kereszt ereje tegye bátor hitvallássá életünket. Térdeljünk gyakran és bűnbánó lélekkel a kereszt tövébe, és köszöntsük édes Megváltónkat a régi szép énekkel: „Óh, sebekkel ékesített, — Keresztfára fölfeszített, — Édes Jézus, örömem 1“

Amikor pedig fáradtan és éhes lélekkel az Úr oltára elé térdelünk, Szent János apostolnak imájával hívjuk Őt: „Jöjj el, Uram Jézus F (Jel. 22. 20.) Jöjj, és őrizd meg a gyermeki szívek tiszta ártatlanságát ! Jöjj, az ifjúság hív Téged, erősítsd és védd őket, hogy a kísértések rohamában és az élet sokoldalú támadásában hűséggel megállják helyüket! Jöjj azoknak a szívébe, kik a nap terhét hordják, hogy számukra is legyen édes az iga és könnyű a teher. Te légy vezére az élet alkonyatában állóknak is, akik a