A Győri Püspökség Körlevelei, 1930
Tartalomjegyzék
szent Péterhez, azaz saját méltóságuk és tisztük jogforrásához kell fordulniok, amint mostkedves- ségtek tették, hogy módjában legyen az egész világ egyházainak egyaránt használni».1 S miután a római pápa döntése Pelagius és Cölestius ellen megérkezett, Ágoston egyik szentbeszédében ezeket a nevezetes szavakat mondta : «A kérdésben már két zsinatnak anyagát elküldték az Apostoli Szentszéknek. Onnan a válaszirat is megjött. A kérdés eldőlt, bárcsak a tévely is hamar véget érne !»1 2 Ezek a szavak kissé összevonva közmondásosokká váltak : Roma locuta est, causa finita est — Róma nyilatkozott, a kérdés eldőlt. Másutt Zozimus pápa döntését idézve, amely az összes válfaj ú pelagianusokat elítélte és elvetette, azt mondotta : «Az Apostoli Szentszék szavaiban kifejezésre jut az ősi, hagyományos, biztos és világos katholikus hit úgyannyira, hogy katho- likus embernek nem szabad kételkedni benne».3 Aki engedelmesen követi az egyházat, amely isteni jegyesétől az égi kegyelemnek kincstárát kapta, ahonnan leginkább a szentségek vétele által merítünk, az az irgalmas szamaritánus mintájára olajat és bort önt Ádám gyermekeinek sebeibe, hogy a bűnösöket bűneiktől megtisztítsa, a gyöngéket és erőteleneket erősítse, a jókat pedig tökéletesebb életre szoktassa. Meglehet ugyan, hogy Krisztusnak egyik-másik szolgája tisztében néha hanyagul járt el, de vájjon azért Krisztusnak ereje hatás nélkül maradhatott-e? Halljuk a hippói püspököt: «Én azt mondom s mindnyájan mondjuk, hogy a legfőbb Bíró szolgáinak igazaknak kell lenniök. Legyenek a szolgák igazak, ha akarnak. Ha azonban nem akarnak igazak lenni, akik Mózes székén ülnek, biztosított engem az én Mesterem, akiről a Szentlelke mondotta : «0 az, aki keresztel».4 Vajha Ágoston szavát meghallgatták volna a múltban és meghallgatnák máma mindazok, akik a donatisták módjára valamely papnak botlását ürügyül használták arra, hogy Krisztusnak varrat- lan köntösét megszaggassák és önmagukat az üdvösség útjáról nyomorultul letaszítsák ! Láttuk, hogy fölényes tehetségű szentünk milyen alázatosan alávetette magát a tanító egyház tekintélyének. Tudta, hogy amíg azt teszi, egy tapodtat sem térhet el a katholikus tantól. Sőt alaposan megfontolván azt az elvet: «ha nem hisztek, a 1 Innocentius Silvano, Valentino et coeteris, qui in Milevitana synodo interfuerunt, epist. 182, n. 2. inter augustinianas. 2 Serm. 131. c. 10. n. 10. 3 Epist. 190, ad Optatum, c. 6. n. 23. 4 In Johannis evang. tract. 5, n. 15. megértés is elmarad,»1 jól az elméjébe véste, hogy az ég megtagadja a világosságot a kevélyéktől s azokra sugározza, akik a hithez ragaszkodva, alázatos és imádkozó lélekkel elmélkednek az Isten szaván, viszont, hogy a papoknak, akiknek ajkai őrzik a tudományt,2 szoros kötelessége az Istentől nekik adott mérték szerint a hitigazságokat minél alaposabban áttanulmányozni, mert az ő feladatuk a kinyilatkoztatott igazságokat magyarázni, megvédeni és a hívőkkel megértetni. Ugyanazért ő az örök Bölcsesség világító fényében imádkozva magyarázta az isteni igazságok titkait és irataiban a szent tudományoknak csodásán gazdag és ragyogó tárházát hagyományozta az utókorra. Tisztelendő Testvérek! Aki szent Ágoston nagyszámú munkáit csak futólagosán is átlapozza, rögtön megtapasztalja, milyen finom elmeéllel és szorgalommal törekedett a hippói püspök az Isten ismeretében előrehaladni. Ó milyen helyesen ismerte meg a Teremtőt a teremtmények sokféleségéből és csodás összhangjából s mekkora hatással tudott írni és szónokolni, hogy a gondjaira bízott nép is ugyanazon az úton eljusson a Teremtő ismeretére. «Van szava a néma természetnek — mondta — a szépsége. Megfigyeled és látod ezt a szépségét, látod a termékenységét, látod titokzatos erejét, mint csíráztatja a magot s hogyan termi meg azt is, amit el nem vetettek : látod és megfigyeléseddel már kérdezed is őt, mert a kutatás már kérdés. Mikor pedig elámulva figyeled, kutatod és észreveszed a hatalmas erőket, a nagy szépséget és a kiváló célszerűséget, rögtön megérted, hogy mivel mindez önmagában és önmagától nem lehet, azért nem önmagától vette létét, hanem a Teremtőtől. Amire rájöttél, az magának a természetnek vallomása és felszólítása, hogy dicsérjed a Teremtőt. A világ pompás elrendezettségének szemlélésénél ugyebár a rend maga válaszolj a neked: Nem én alkottam magam, hanem az Isten?»3 S hányszor fejtegette világos szavakkal a Teremtőnek végtelen tökéletességét, szépségét, jóságát, örökkévalóságát, változhatatlanságát és mindenhatóságát, noha sokszor ismételte, hogy az Istent könnyebb elgondolni, mint kifejezni, az Isten igazabban létezik, mint ahogyan elgondolni tudjuk,4 s a Teremtőre leginkább az a név illik, amelyet Isten maga kinyilatkoztatott Mózesnek, mikor az megkérdezte, ki küldi őt.5 1 Isai. 7, 9. 2 Mai. 2, 7. 3 Enarrat, in ps. 144. n. 13. 4 De Trinitate, lib. 7, c. 4, n. 7. 5 Enarrat, in ps. 101, n. 10. 6 — Az Isten megismerése.
