A Győri Püspökség Körlevelei, 1930
Tartalomjegyzék
— 4 laná az élet élvezeteiben megfürdött és az élet minden örömének megszerzésére kiváló tehetségekkel fölruházott férfiúnak ezt a vallomását Istenről : «Magad számára alkottál minket s nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik Tebenned)).1 Ezek a szavak minden bölcsesség rövid foglalatát adják s találóan kifejezik úgy az Istennek szerete- tét irántunk, mint az embernek a méltóságát és azoknak az embereknek szánalmas állapotát, akik a Teremtőtől távol élnek. Különösen a mi korunk számára tanulságosak, amikor a teremtmények titokzatos természete napról-napra világosabban föltárul előttünk s az emberi ész azoknak csodálatos erejét hatalmába keríti s az élet kényelmére, örömére és gyönyörűségére kihasználja. Mert manapság, amidőn az emberi szellem alkotásai és az ipar termékei szédületesen szaporodnak és a világ minden részébe hihetetlen gyorsasággal eljutnak, a mi lelkünk nagyon is könnyen beletemetkezik a teremtményekbe, a Teremtőről megfeledkezik, az örökkévalók elhanyagolásával a mulandókat keresi s úgy a magánjólét, mint a közjó végtelen kárára, a saját vesztére fordítja azokat a javakat, amelyeket a jóságos Istentől azzal a céllal kapott, hogy Krisztus országát elterjessze és saját üdvösségét előmozdítsa. Ne engedjük, hogy a mai kultúrában és civilizációban teljesen fölszívódjunk, amely tisztán a testet és az érzékiséget szolgálja. Azért kutassuk és tanulmányozzuk a keresztény bölcselet elveit, amelyeket a hippói püspök előadott és kifejtett: «Isten, a természet bölcs alkotója és igazságos kormányzója, aki a teremtett lények királyává a halandó embert tette, adott az embernek bizonyos életjavakat, azaz a múlandó élethez szabott ideiglenes boldogságot az emberi egészségben, épségben és a társulásban s megadta a boldogság megvédésére és visszaszerzésére szükséges jókat, amilyenek például a leginkább érzékeink alá esők : a világosság, az éjjel, a levegő a lélekzéshez, az ivóvíz s minden, ami a test táplálására, ruházására, gondozására és szépítésére alkalmas. Mindezt azzal az igazságos kikötéssel adta, hogy akik az ideiglenes boldogságot szolgáló múlandó javakkal helyesen élnek, magasabb és magasztosabb javakat kapnak, tudniillik a halhatatlanság örök boldogságát s a neki megfelelő dicsőséget és méltóságot az örök életben, hogy az Istenben gyönyörködhessenek és az Istenben a felebarátjuknak örvendhessenek; viszont akik az ideiglenes javakkal visszaélnek, az örökkévalókat nem kapják s az ideigleneseket is elveszítik.»1 Szentünk az ember kitűzött végcéljáról beszélve siet hozzátenni, hogy akik azt elérni akarják, hasztalan erőfeszítést tesznek, ha a katholikus egyháznak magukat alá nem vetik és neki alázatosan nem engedelmeskednek, mert csak az egyháznak van meg az Istentől az ereje, hogy a léleknek a világosságot és az erőt kölcsönözze, amelyek nélkül az ember szükségképen letér a helyes útról és az enyészet örvényébe rohan. Az Úristen végtelen jóságánál fogva nem tűrhette, hogy az emberek tapogatózva és vakon keressék őt, «hogy keressék az Istent, ha talán tapasztalás által megtalálnák őt.»2 Hanem a tudatlanság sötétségét eloszlatta, önmagát a kinyilatkoztatás útján megismertette s a tévelygőket bűnbánatra szólította. «A tudatlanság idejét elnézte ugyan az Isten, de most hirdeti az embereknek, hogy mindnyájan mindenütt bűnbánatot tartsanak.»3 A Szentírás szerzőit a Szentleikével sugalmazta s a bibliát őrzés és hivatalos magyarázat céljából rábízta az egyszülött Fia által alapított egyházra, amely egyháznak isteni eredetét maga az alapító Jézus Krisztus kezdettől fogva csodákkal igazolta és bizonyította : «Az inaszakadtak meggyógyultak, a poklosok megtisztultak. A sántáknak a járást, a vakoknak a látást, a siketeknek a hallást visszaadta. Az egykorú emberek láthatták a víznek átváltozását borrá, ötezer embernek kielégítését öt kenyérrel, a tengerenjárást, a halottak föltámadását. Egyes csodák a testnek használtak nyilvánvaló jellel, mások a léleknek rejtettebb jellel, de valamennyien az embereknek használtak, mert a fölséges Úristen mellett tanúskodtak. így vezette akkor az embereket magához az isteni tekintély».4 Később a csodák ugyan ritkábbak lettek. De — kérdjük — nem azért ritkultak-e, mert akkor az isteni tanuságtétel már a hitnek csodálatos elterjedéséből és az emberi társadalomnak a keresztény erkölcs hatása alatt megj avulásából is nyilvánvalóvá vált? Szent Ágoston az ő barátját — Honorátust — az egyházba visszavezetni akarván, így ír hozzá: «Azt hiszed-e, olyan csekély haladása az emberiségnek, hogy már nemcsak néhány tudós vitatja, hanem a közönséges férfiak és nők műveletlen tömege a legtöbb és legkülönfélébb nemzeteknél 1 De civitate Dei, lib. 19, c. 13, n. 2. 2 Ap. Csel. 17, 27. 3 Ap. Csel. 17, 30. i 4 De utilitate credendi, c. 16 n. 34. Az egyház tekintélye. 1 Coníess. lib. 1, c. 1. n. 1.
