A Győri Püspökség Körlevelei, 1916

Tartalomjegyzék

dön, mert éppen az ő uralkodása alatt emelkedett hazánk, századok mulasztásait gyorsan pótolva, a fejlődés, haladás és virágzás magas fokára, mely a legnagyobb magyarnak jóslatszerü mondása valóraválását jelenti s melyet, reméljük, az igazságos Isten segítségével Nagyasszonyunk oltalma alatt önfeláldozó hőseink elszánt vitézsége meg fog őrizni.

LegdicsÖbb királyaink sorába emeli I. Ferenc Józsefet egymaga az 1867-iki kiegyezés korszakalkotó műve, melyben övé a legfőbb rész, habár nagyérdemű osztályosai is vannak, köztük feledhetetlen Erzsébet királynénk, bár az ő működése, mint a géniuszoké, nem aktaszerü, akinek, mint a haza jótevő nemtőjének hálával és kegyelettel őrzött áldott emlékét iktatta törvénybe az 1898. XXX. t.-c., akiről azt hirdeti óriási gyászában csodás erővel a király: „Hitvesem, trónom ékessége, hű társam, aki életem legnehezebb óráiban vigaszom és támaszom volt, kiben többet vesztettem, mint mondhatnám, nincs többé. A legsúlyosabb, legkegyetlenebb megpróbáltatás ért engemet és hazámat." És ezt az a most felejthetetlen hitveséhez költözött király mondotta, akinek élete a legerősebb tanúság, hogy a legfényesebb földi korona dicsősége sem hasonlítható az égi korona szenvedést kizáró dicsőségéhez; az a király, aki oly időben lépett ártatlan ifjú lélekkel őseinek dicsőséges trónjára, amely dicsőségtől férfikora teljén szerető jó édesatyja is visszariadt, midőn országain a forradalmak, fölkelések és szabadságharcok véres zivatarja zúgott végig; akinek magyar királlyá koronáztatása ünnepei örömkelyhébe rettentő keserű csöppeket vegyített kedves édes öccsének, Miksa császárnak gyászos vége; ezüstmenyegzőjén örömünnepeinek vidámságát elsodorta a Szegedet elsöprő Tiszának romboló árja; negyvenéves uralkodói jubileumának vidám hangjaitól még zsong királyi és atyai jó szive, mikor átnyilalja azt egyetlen fia, Rudolf trónörökös kegyetlen halálhíre; mikor világraszóló fénnyel ünnepli magyar nemzetével az ezeréves ünnepet, ebbe is gyászt vegyít másik édes öccsének, a jóságos Károly Lajos főhercegnek, új királyunk nagyatyjának váratlan halála. Nunc venio ad fortissimum. Midőn félszázados uralkodói jubileumát elmosta a könnyek árja, melyet az az iszonyatos gyilok fakasztott, mely Erzsébet ártatlan királynénk átvert szivével a király és nemzet szivét is a legmélyebben megsebezte: csodálva, épülve szemléljük azt a vallásos, mély hitet s ebből merített lelki erőt, mely nyilvánosan így imádkozott: „Midőn az isteni végzés előtt, mely oly súlyos és felfoghatatlan csapást mért reám, alázattal meghajlok, hálát kell adnom a Gondviselésnek ama nagy kincsért, melyet számomra fenntartott . . . esedezem a Mindenhatóhoz, aki oly nehezen sújtott, adjon még erőt, hogy véghez- vihessem azt, amire hivatva vagyok!"

És még ezzel sem telt meg csordultig a kehely. Ferenc Ferdinánd trónörökös és hitvese istentelen orgyilkos okozta halála iszonyú veszedelmek rettenetes mélységeibe nyitott világos bepillantást, pokoli gyűlöletekről rántotta le a leplet. És így, aki élte hátralevő napjait a béke müveinek kívánta legfőbb vággyal szentelni: élte alkonyán kardot volt kénytelen rántani, mint maga mondja: „Fegyveres erővel kell államaim