A Győri Püspökség Körlevelei, 1911
Tartalomjegyzék
Rendelet az első szent áldozásra bocsátandók koráról. Minő páratlan szeretettel karolta föl Krisztus a gyermekeket a földön, nagyon is bizonyítják az Evangélium lapjai. Örömét lelte benne, ha köztük lehetett; ha kezeit rájuk tehette, ha áldhatta-ölelhette. Ugyancsak nehezére esett, mikor a tanítványok visszatartották tőle a gyermekeket, miért is szemrehányást tett nekik ezekkel a kemény szavakkal: „Hagyjátok a kisdedeket hozzám jönni és ne tiltsátok el őket; mert ilyeneké az Isten országa.“1 S hogy mennyire nagyra- becsülte ártatlanságukat és lelkűknek tisztaságát, eléggé megmutatta, mikor magához hiván egyet a kisdedek közül, kijelentette tanítványainak: „Bizony mondom nektek, ha meg nem tértek és nem lesztek, mint a kisdedek, nem mentek he mennyeknek országába. Aki tehát megalázza magát, mint e kisded, az nagyobb mennyeknek országában. És aki befogad egy ilyen kisdedet az én nevemben, engem fogad be.ua Erre emlékezve, a katholikus Egyház, mondhatni, már kezdetétől azon volt, hogy a gyermekeket közelebb hozza Krisztushoz a szentáldozás által, melyet ki szokott szolgáltatni még a csecsemőknek is. Ez, ahogy előirásképen egész a XIII. századig csaknem valamennyi régi szertartásos könyvben benne van, a kereszteléskor történt, ami néhol még tovább is szokásban maradt; a görögöknél és keletieknél pedig még manapság is divik. Nehogy azonban, kivált a szent ostya az ily csecsemőknél valami tiszteletlenségnek legyen kitéve, mindjárt kezdetben szokásba jött az Egyházban a csecsemőket csakis a bor színe alatt áldoztatni. Sőt nemcsak a keresztség föladásakor, de azután is többször részesültek a mennyei vendégségben a kisdedek. Némely egyházakban ugyanis mindjárt a papság után következett a kicsinyek áldoztatása, másutt meg a felnőttek áldozása után megmaradt darabkákat kapták. Idővel azután ez a szokás a latin egyházban elavult és a gyermekek addig nem járulhattak az Ur asztalához, míg az értelmi fejlettségnek bizonyos fokát el nem érték és a legméltóságosabb Szentségnek néminemű ismeretére nem jutottak. Mely új fegyelem egy-két megyei zsinattól már elfogadva, ünnepélyes szentesítést nyert 1215-ben tartott IV. egyetemes lateráni zsinatnak XXI. cikkelyében, mely a szent gyónást és áldozást a következő, szavakban Írja elő mindazon híveknek, kik ‘ Márk, X. 13. 14. 16. — 8 Máté, XVIII. 3. 4. 5.
