A Győri Püspökség Körlevelei, 1903
Tartalomjegyzék
4 piesek valának. Adja a jóságos Isten, hogy egyházmegyénk életében is mindig áldásos emlékezetitek maradjanak. Az elmúlt esztendőben, Gyertyaszentelő-Boldogasszony ünnepén szenteltettünk püspökké. Székesegyházunk, egész egyházmegyénk a boldogságos Szűz pártfogása alatt áll; az ő tisztaságos anyai védelme alá hetyeztük mi is magunkat, s alázatos, de erősen bizakodó szívvel kérjük napról-napra az ő hathatós közbenjárását. Hűségünk és forró szeretetünk a Szűzanya iránt csak elhaló szívünkkel szűnik meg a földön. Április 13-án, a Jó Pásztor vasárnapján volt ünnepies püspöki székfoglalásunk. Ránk nézve feledhetetlen s életünkből ki nem törölhető nap. Méltóságok, hatóságok, hivatalok, szeretett papságunk, szerető hiveink, érdemes nemzetségünk számos tagjának örvendetes jelenlétében s részvétele mellett, az ünnephez méltó ősi magyar fénynyel indultunk püspöki trónunk elfoglalására. A szívből jövő szeretettel teljes fogadtatás, melyben részesültünk, az ünnepség nagysága, annál inkább örömmel töltötte el lelkünket, mennél inkább tudtuk és szívünkbe is véstük, hogy mindez nem személyünknek, hanem minden tiszteletre valóban méltó püspöki méltóságunknak szólott. Igen felmagasztaltak bennünket, majd mint a Libanon czedrusát, mint a pálmát Kadesben a mi eszünk azonban a körül forgott, hogy mindez azért juthatott osztályrészünkké, mert a mi Krisztusunkat is felmagasztalták miérettünk — a keresztre; lelöltöztettek drága ruhába, de ez annak az érdeme, a kinek ruháira sorsot vetettek, s aki mezítelenül függött érettünk a keresztfán. Lelkünk az egész ünnepség alatt a jó Pásztor képét kereste, az örök Pásztorét,2 hogy gyengeségében hozzá meneküljön. Meghatott szívvel ismételgettük magunkban a zsoltáros szavait: »O Uram, én a te szolgád, én a te szolgád és szolgálód fia vagyok.«3 S elfoglaltuk püspöki székünket elégtelenségünknek eleven érzésével, de teljes és feltétlen hittel, reménységgel és szeretette] az iránt, a ki minket e helyre küldött. Bátorított bennünket az irás szava is, mely nemcsak lelkűnkbe, de vérünkbe is oltatott: ha Isten velünk, ki ellenünk ?4 A mi e feledhetetlen ünnepben külsőség, fény és pompa volt, azt a rohanó idő magával vitte. Megmaradt belőle hálaadásunk a végtelen jóságú isteni Gondvi- viselés iránt, mely minket idáig vezetett, s mindazok iránt, kik szerető szivükkel trónusunkig kisértek, vagy a távolban érettünk imádkoztak. Megmaradt a forró óhajtásunk, hogy azon alkalomból hozzátok intézett pásztorlevelünknek intéseit meg- szivleljétek, s az ott részünkről felajánlott szeretetet irántunk is állandóan megtartsátok. Megmaradt még egy; a mit elődeinktől e püspöki széken, de meg nemzetségünktől is drága örökség — és hagyományként átvettünk: hűséges kötelességérzetünk s azon fogadalmunk, hogy egész életünket, annak minden napjait Krisztus szentegyházának s kedves füveinknek szenteljük. Mindettől buzdítva, Krisztus szere- tetétől hajtva,5 Isten segítségével megkezdettük munkálódásunkat az Úr szőlejében. Kérlek pedig titeket, atyámfiai, hogy jó néven vegyétek a vigasztalás ezen igéit, melyeket most röviden Írtam nektek.® Az örökkévalóság halhatatlan és láthatatlan királyának, az egyedül való Istennek, legyen mindezért tisztelet, dicsőség mindörökön örökké. Amen.7 1 Jézus Sirák fia könyve 24, 17. — 2 Szent Péter levele II, 5, 4. — 3 115. Zsolt. 7. — 4 Rómaiakhoz iS, 31. — 5 Korinthusiakhoz, II, 3. 14. — 6 Zsidókhoz 13, 22. — 1 Timoteushoz, I, 1, 17.
