A Győri Püspökség Körlevelei, 1865
Tartalomjegyzék
11 vagyis nagyobb érdemeket szerezhetnek maguknak, mint minőket a kötelesség szoros kívánalma követel, miként az Üdvözítő érdemei az isteni igazságosság követelményeit nagyban fölülmúlták. Ily értelemben mondja szent Pál apostol: „Örülök érettetek való szenvedéseimben; mert igy betöltőm testemben Krisztus szenvedéseinek még elmaradott részét, az ő testéért, mely az anyaszentegyház.“ ?5) Egész világosságban tárul íöl előttünk ezen tanitmány a Boldogságos Szűznek példájában. Az eredeti bűn szennye nélkül fogantaivá, mentt volt ő a bűnnek még árnyékától is, és igy nem is érhette őt semmi büntetés : és mégis leghősiesebben gyakorid a vezeklés cselekedeteit; ő, a fájdalmak anyja, az Üdvözítővel a kínszenvedés utján járt, lelkét az éles kard átszegezte. Gondoljatok a vértanuk- és bitvallókra, kik Istent dicsérve és dicsőítve a legborzasztóbb és gyakran sokáig tartó kínok közt mentek a halálba. Gondoljatok azon vezeklőkre, kik egész életen át oly sanyargatásoknak vetették magokat alá, melyeknek emlékezeténél az emberi természet elborzad. Tekintsetek azon szent férfiak- és asszonyokra, azon ifjak- és szüzekre, kik ártatlanságukat sóba el nem vesztették, Istent súlyosan soha meg nem bántották : és mégis a legsanyarubb vezeklési gyakorlatokban folyt le angyaltisztaságu földi életök. íme itt van az egyházban az elégtételi művek és érdemek táláradó kincstára. Mindaz, a mi többet az egyház vitézkedő tagjai, élet- és szeretet-egyességben fejőkkel Krisztussal imádkoznak és bűnhődnek, tűrnek és szenvednek, mintsem az isteni igazságosság az elkövetett bűnökért elégtételül követel, — mindaz befoly az egyház kegyelem kincstárába. Magától értetik, hogy Jézus Krisztus és a szentek érdemeinek ezen túláradó bősége az egy egyház kebelében gyümölcstelenül nem nyughatik. Ezen csodaszerü kincstárból merít az egyház áldásárasztó keze, midőn búcsút oszt, elengedi a törödelmes üdv- sovár és gyámoltalan bűnösnek a kiállandó ideiglenes büntetést, pótolván azt Krisztus és szentéinek túláradó érdemeiből. (Legdicsőbb fényben és valóban mennyei szépségben mutatkozik itt lelkűnknek a szentek egyességének magasztos igazsága. Egész valónkat jótékony életnedv, természetfölötti életerő hatja át, mely kieredve a Főből közlés és kölcsönös hatás által tagról tagra ezen titokszerü test minden erén átömlik, azt üdítvén és enyhítvén, éltetvén és gyógyítván, tisztítván és megszentelvén. Ha tehát ezek szerint a búcsúról kellő fogalmunk van, észrevehetjük, mily sok vigasz és megnyugtatás van abban a mi számunkra. Midőn a bűnbe esett ember komolyan Istenhez visszatér, kezdi belátni, hogy e világon létező rósz között a legnagyobb, sőt egyedüli rósz a bűn; mélyen érzi ő, mit jelent az, midőn a teremtőt a teremtmény a legszentebb Istent az ember megbántja. Ö már az eredeti bűn által nyomorult és szerencsétlen, elkövetett saját vétkeinek sokasága által pedig gonosz és büntetésre méltó bűnös lévén, majd összezuzólag nehezedik kínzó lelkiismeretére az általa okozott botrányok- és csábítások-, károk- és egyéb vétkeknek nagy súlya kiszámíthatlan következményeivel, és habár remélli is, hogy a penitencziatartás szentségében bűneinek bocsánatát megnyerte, az elégtétel tekintetében mégis gyötrő aggodalmaktól nem bir szabadulni. Es ime ezen kínos helyzetében segélyére siet a bíicsu, fölemelvén lesújtott lelkiismeretét, fölerő- sitvén aggódó kedélyét és felbátorítván megalázódott lelkét. A bizalom, hogy búcsút nyertünk vagy nyerünk, azon mérvben, melyben lecsendesíti a gyötrő félelmet, gyújtja meg a szívben a szeretet tiizét; mert sajátja a nemes lelkeknek, hogy inkább szeretet, mint félelem által vezéreltetnek. Minthogy pedig a szeretet lényegét az teszi, hogy a szeretett tárgyhoz hasonló lenni, és azzal legbensőbben egyesülni kíván; a búcsú jól felfogva von- 25) Col. 1. 24. 2*
