Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1941

8 Föntebb a mély hazafias és vallásos érzést jelöltük meg mint Széchenyi jellemének oly vonásait, melyek nemcsak az ifjúnak lelki kialakulására voltak döntő hatással, hanem a férfiúnak is, aki egy nemzet sorsának intézését vállalta, nagy hivatásának teljesítésében legfőbb lelki erőforrásokul szolgáltak. Mindkettő csírájában a szülői ház öröksége. De az ő műve, hogy fáradhatatlan öntevékenységgel, akaratának öntudatos munkájával mindkettőt érzésben oly mélységessé, céljaiban oly nemessé és tisztulttá, odaadásban és áldozatkészségben oly gazdaggá alakította ki magában. Hazaszeretet! Tulajdonképen nem is olyan nagy dolog, hisz szerinte »csak önmagunkat szeretjük, mikor a hazát szeretjük«. De hol találunk méltó szót az ő hazaszeretetének jellemzésére — »mily bitang ez a név«, mikor szerte hangzik a fórumon, az ő szeretetének mértékével mérve! Ettől hevül ez a nagy szív minden dobbanásában, ez sugallja minden bölcs szavát és hazafias tettét, ezért veszi vállára a balsikereknek, félreértésnek, népszerűtlenségnek súlyos keresztjét, végül ettől szenvedi megzavart öntudatában a földi pokolnak összes kínjait. És hogyan lobbant fel benne a családi tűzhelyről hozott szikra oly lobogó lángra? Megható önvallomásai bepillantást engednek leikébe. A császári hadsereg fiatal tisztje éveket tölt el távol hazájától. De az idegen tájak, emberek és szellemi légkör, melyben él, nem tudják elfojtani benne azt, ami vérében, mintegy tudat alatt szunnyad: az ösztönös érzést, hogy »neki a hunnok legigazibb fajtájából kell származnia«. Ennek bizonysága, hogy »Svájcnak hatalmas havasai közt vagy Itáliának pompás völgyeiben sohasem tud oly melegen, lelkesülten és fellengzően érezni, mint hazájának kietlen pusztaságain«... hogy »mindannyiszor ellágyul, ha valami hazait lát és egy hegedű vagy cimbalom mélabúsan és szomorúan tudja őt hangolni«. Ügy érzi, hogy vére megmozdul Bihari muzsikájának viharzó hangjainál vagy mikor a debreceni helyőrségben elgyönyörködik legényeinek fesztelen mulatozásában, akik végül is úgy tűzbe jönnek, hqgy szinte kedve kerekedik velük egy huszáros attaque-ot csinálni. De a művelt külföld szomorú gondolatokat is kelt benne: emlékezteti szegény hazájára^ a magyar »parlagra«, lakóinak elmaradottságával, nemesi gőgjével és önhittségével: »Hol a legmélyebb vonzódást érzem ezen durva néphez, amelyet alapjában szeretek, hogy oktassam, felemeljem és emberekké neveljem, hol meg látni se akarom és eltaszítom magamtól. Tudatlansága meghat; véremmel és életemmel szeretnék segíteni rajta, sorsát vele megosztani és hordozni. Sokszor megborzaszt és felháborít igazságtalan vaksága, gőgje és önhittsége. — Hol fognak az én hamvaim pihenni...?« Mily megható szeretet csendül ki ezen vallomásból! A vonzás és taszítás váltakozó érzelmeibe beleszól végül vallásos lelkiismeretének komoly hangja is: »Ha az éjjeli nyugalomnak csendjében nem egyszer megvizsgáltam lelkiismeretemet, azt kérdezte tőlem — ó de hányszor — egy hang: »Mit tettél te eddig hazádért, te, aki... vagyon dolgában egyike vagy Magyarország legtekintélyesebb férfiainak?« Lelkiismeretén keresztül így találta meg lassankint az utat népéhez. És minél jobban látta, minél mélyebben átérezte a mély szakadékot a művelt,