Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1941

26 ben szóló korántsem magyar még«. A maga erkölcsi álláspontjáról Széchenyi itt a nemzetiségnek oly magasztos meghatározását adja, amelyhez a magyarság talán csak a Trianon szomorú tanulságai után jutott el. Bár az elkövetkezett idők megdöbbentő módon Széchenyinek adtak igazat, mindkét kérdésben elfoglalt bölcs, mértékletes álláspontjával végkép elidegenítette magától az akkori közvéleményt. A 30-as évek ünnepelt Széchenyije a 40-es évek folyamán egyre népszerűtlenebb lett, egyre jobban magára maradt. Egyedüllét, kudarc, szégyen esetén géniusza megkérdezte: »Hát törődöl ezzel, Istvánom?« — és ő azt felelte: »Nem törődöm vele, uram.« Amig birt, dolgozott, egyedül és önérzetesen, mialatt ezt írja Naplójába: »Lenyesik szárnyaimat, lábaimon járok, levágják lábaimat, kezeimen fogok járni és ha ezeket is kiszakítják, hason fogok csúszni: csak használhassak.« De önbizalma, hogy Isten segítségével elvégezheti nagy munkáját, a magyarság erkölcsi és nemzeti felemelését, optimizmusa, mely tíz évi reformmunkájában éltette és ösztönözte, egyszerre összeomlott, alkotó kedve lelohadt, midőn egész élete munkáját »füstbe menni« látta, abba a füstbe, mely az Ausztriától és a felizgatott nemzetiségektől együttesen felgyújtott Magyarország lángjaiból száll fölfelé. Hiába jósolja meg Cassandraként az elkövetkező forradalmat, hiába kér, eseng, majd gúnyra fakadva vádol a legmélyebb fájdalom hangján: baljóslatát, aggodalmait a sértett hiúság vagy felizgatott képzelet szüleményének hitték. De tragikuma csak akkor válik igazán teljessé, midőn azon töri a fejét, ki felelős az elkövetkező szörnyű jövőért, ki az, aki rávezette a magyarságot arra az útra, amelyen el fog pusztulni — és egyre jobban elhatalmasodik rajta a gondolat, hogy a forradalom a reformból, az ő reformjából születik meg, és ezért senki más, egyedül ő, a reform atyja, felelős. Ez a rögeszme lesz nappali rémálma és éjjeli álmatlansága, ez iratja vele Naplójába az utolsó bejegyzést: »Emberfia e világba nagyobb zavart még nem hozott, mint én. Ó Isten, könyörülj rajtam!« Elborult elméjében ezzel a gyötrő démonnal vonul el döblingi borzalmas magányába. Az előzményekből vonjuk le már most a rövid tanulságot azzal, hogy megadjuk a feleletet arra a kérdésre: milyen kritériumok alapján mondhatjuk Széchenyit valódi keresztény-nemzeti államférfiúnak? Két tényezőn múlik, hogy egy államférfiúnak politikai tevékenységét keresztény-nemzeti szempontból korrektnek, eredményesnek és üdvösnek mondhassuk: jellemén és politikai programmján. Az utóbbinak az előbbi adja meg az erkölcsi alapot és erőt. Széchenyiről szólva, egy pillanatig sem lehet kétséges, ellenfelei se vonták soha kétségbe, hogy benne megvoltak azok az értelmi és erkölcsi tulajdonságok, melyek egy nemzet vezetésére hivatottá tették: valamennyi kortársát elhomályosító széleskörű és európai színvonalú tudása, anyagi és lelki függetlensége, lelkiismereti felelősségérzete, magát a köznek maradéktalanul odaadó áldozatkészsége és önzetlensége, végre a gyakorlati politikusnak elengedhetetlen kelléke: a reális, gyakorlati érzéket magasröptű idealizmus-