Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1941
12 rendben, de nem jelentőségben valóban ő az utolsó azon okok közt, melyek lelki fejlődésébe belekapcsolódtak. Az alábbiakban Széchenyinek, az embernek és államférfiúnak megállapodott valláserkölcsi életét és elveit mutatjuk be főbb vonásaiban. De ennek kellő megértéséhez csak az ő emberi fejlődése és ennek keretében valláserkölcsi kialakulása adja a kulcsot kezünkbe. Azért tértünk ki erre az előzményekben. 1. A vallásos Széchenyi. Széchenyi jellemének, amint tudjuk, egyik szembeötlő, markáns vonása, mely egész államférfiúi pályáján érvényesült, erős gyakorlati, gazdasági érzéke, mely mindig számol az élet realitásaival. Midőn tehát vallásosságáról szólunk, egy közkeletű balvéleménnyel találjuk szembe magunkat, amely azt hirdeti, hogy az erős gyakorlati érzék nem igen párosul a szellemi életnek azzal az anyagi'eletti, transzcendális törekvésével, amit vallásosságnak szoktunk nevezni — hogy az erősen földszagú lelkek csak nagyritkán lendülnek ki az anyagon felül a másvilág felé. És valóban akadtak is Széchenyinek politikai ellenfelei, akik az ő egész irányzatát az utilitarista »gazdagodjunk« jelszóval bélyegezték meg, akik felhányták neki, hogy az anyagi érdekeket helyezte mindenek fölé. De ez a vád teljesen félreérti, alapjában eltorzítja Széchenyi jellemét. Igaz, hogy gazdasági megújhodást sürget, hogy gazdaságilag akarja megalapozni nemzete életét. De teszi ezt azért, mert meg volt győződve arról, hogy felsőbb, emberhez méltóbb életet csak gazdaságilag szilárd alapra lehet építeni. Ezen törekvésnek azonban — amint mondja — »nem kell szükségképen istállói vagy üzleti érdektől szaglania« (Világ 241.). A gazdasági érdeknek és haszonnak nem rendeli alá az élet ideális javait, ellenkezőleg azt kívánja, hogy »a léleknek kifejtett gazdagságait kell boldogságunk alapjává tennünk és nem az anyagnak oly hamar elhamvadó kincseit (Kelet Népe 21.). Széchenyinek, bár lába erősen e földi talajba van gyökerezve, a földöntúlira, a másvilágra beállított lelke van. Naplójában a földi létről elmélkedve kifejti, hogy »itt a földön egymást váltja fel az örök romlás és keletkezés, d'e a lét ésííaz élet Isten felé van fordítva, aki egyedüli kútfeje minden jónak és magasztosnak. Minél közelebb jutunk Hozzá, annál tökéletesebbek azaz boldogabbak, minél távolabb állunk Tőle, annál szerencsétlenebbek vagyunk«. Találóan és szépen jellemzi őt e tekintetben néhai Prohászka püspök: »Gyakorlati lelke oly földszagú volt, mint a friss szántás; gondolataiból és gondjaiból kenyérillat áradt. De azért épúgy érezte az erős életnek azt a másik, nem kenyér-, de Aélekillatú szükségletét, azt, hogy kapcsolatban legyen az érzékfelettivel: Istennel.« Az Istenben való szilárd hit Széchenyi lelkének oly bejlső szükséglete, amely nélkül az ő életét el sem tudjuk képzelni, még kevésbbé azt a roppant sokoldalú munkásságot, melyet nemzete szolgálatában végzett. Elég fiatalon ezeket írja egyszer Naplójába:
