Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1941

10 lásos és erkölcsi szikrái még ott szunnyadtak az ifjú' lelkében és amelyeket a jó atya a távolból leveleivel igyekezett ébrentartani és felszítani fiában. így az új benyomások nem tudták ezeket végleg elfojtani benne, hiszen a gyermekkor, a szülői ház emlékei felejthetetlenek szoktak lenni minden embernek. De a teljesen kielégítő magyarázatot veleszületett egészséges, ellentálló lelki alkatában kell keresnünk: józan értelmében és erkölcsi érzékében, mely a káros erkölcsi behatásokra úgy hatott vissza, mint az egészséges testi szervezet a fertőzésre: ez kilöki magából a veszélyes kóranyagot és a gyógyulás folyamata rendszerint lázas testi állapotokban nyilvánul meg. Széchenyinél is a lelki gyógyulás erős belső válságokkal, vívódásokkal indul meg, nevezetesen gyötrő elégedetlenséggel a világgal és önmagával szemben: az új eszmék hatása alatt éles szemmel és Ítélőképességgel bírálja az embereket és intézményeket. Gúnyolódik fejedelmi személyeken, Napoleon mértékével méri és lekicsinyli az osztrák uralkodó ház tagjait, elégedetlen a közállapotokkal, kormányzattal és katonai szervezettel. Majd a bajok forrását kutatva, hiányosnak és elhibázottnak tartja az akkori neveZés't, a magáét is és ez utóbbit oly erős szavakkal bélyegzi meg, melyek derék szüleire is némi árnyat vetnek. Ha kivételesen illik a forrongó Széchenyire Goethe mondása, hogy »minél jobban forr a must, annál jobb bor lesz belőle«, akkor a legjobb uton van a lelki kiforrás és tisztulás felé, mikor ezt az elégedetlenséget és bírálatot az évek folyamán egyre jobban önmaga és múltja: »csúnyán eltöltött ifjú évei« ellen fordítja. Keleti útja (1818—19.) és a rákövetkező évek körülbelül elhatározó fordulópontot jelentenek életében. Sok keserű élettapasztalat érlelte meg az immár 28 éves Széchenyit komoly férfiúvá. Katonai becsvágya sehogy sem nyer kielégülést: »der ewige Rittmeister« (ez gúnyneve a társaságban) katonai érdemei és erényei ellenére sem tud rangban előbbrejutni, amiben különc, önálló és szókimondó jellemének is bizonyára volt része. Ehhez járultak szerelmi csalódásai és füstbement komoly házassági tervei. Pótolhatatlan veszteséget jelent neki szeretett atyjának és Karolina sógornőjének halála (1820.). Ez utóbbinak emléke élete végéig nagy lelki gyötrelmeket okoz neki. Mindezen körülmények üdvös kihatással vannak lelki kialakulására. Majdnem egy egész évre terjedő keleti útja kiemelte őt elpuhult környezetéből és a természetes élet: a magány, fáradalmak, nélkülözések, a természeti és művészi szépségek test- és lélek edző légkörébe vezette. Tudásvágya minden iránt érdeklődik és a keleti emberek, tájakés viszonyok megismerésében bőséges tapasztalatokkal gyarapszik. A magány és változatos olvasmányai pedig nap-nap után elmélkedésre késztetik. Minden külső élménye is alkalom neki arra, hogy a magány csöndjében önmagába szálljon, saját lelkét elemezze, múltját és sok ballépéseit bírálja. Ennek hatásla alatt meg-meglepi a búskomorság, életének ez a sötét árnya és ezt költői olvasmányai, főleg kedves Byron-ja is táplálják benne. Szerencsére ez utóbbinak sötét pesszimizmusa, amelynek Macaulay szerint egyetlen alapelve volt: Gyűlöld felebarátodat és szeresd felebarátod feleségét — nem mérgezte meg lelkét. Ellenkezőleg a