Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1936

11 elégedéssel használhattam ugyan, de elkészítésük nehézsége és költséges volta miatt szélesebb körökben mégsem ajánlhattam. Fáradhatatlan kutatással végre 1852-ben sikerült egy keveréket kénből, cinóberből és azbesztből, eg> másikat kénből, vasoxidból és azbesztből előállítanom, amelyekből erős és a salétromsavnak jól ellenálló cella-kereteket lehet önteni. Az első keverék jobb ugyan, de a einóbernek nagy ára miatt kevésbbé alkalmazható. A másodikból önttettek azoknak a cink-platina illetőleg cink-szén elemeknek a keretei, amely elemeket a német természetvizsgálók bécsi gyűlésének fizikai osztályában 1856. szept. 16-án bemutatni szerencsém volt.« Schönbein Keresztély Frigyes, a bázeli egyetemnek német származású kémia-tanára 1846-ban tapasztalta, hogy a gyapot, papír, len, stb. rövid ideig tömény salétromsavban, azután pedig sok vízben áztatva és megszárítva a sav maró hatásának ellenáll, könynyen fellobbanik, dörzsölve elektromossá válik. A lőgyapotot (piroxilin, nitrocelluloze) Böttger Rudolf Keresztély, a frankfurti fizikai társulat tanára is előállította. Jedlik a Chemiae Notationes c. feljegyzéseinek 69. és 72. pontja szerint a Wiener Zeitung 1846. okt. 12-i és 15-i számából értesült a lőgyapot készítéséről; a robbanó gyapotot okt. 4-én próbálták ki tüzérségi célokra Braunschweigben. Az Allgemeine Zeitung 1847. ápr. 16-i számából vett értesülése szerint Schönbein 1.45—1.50 fajsúlyú salétromsavat és 1.85-os kénsavat használt 1:3 súlyarányban. A Schönbein-íéle papírról ezekben a feljegyzésekben nincsen szó; de az a tény, hogy Jedlik már 1847-ben sikereket ért el papírcellás elemeivel, azt mutatja, hogy hamarosan tudomást szerzett a lőgyapotéhoz hasonló módon készített saválló Schönbein-félc papírról is. Ezt elektromos papírnak is nevezik. Kiss György szegedi orvoshoz 1884. márc. 14-én írt levelében Jedlik főbb vonásokban vázolja, hogy elemeihez milyen módon szokta a piroxilinpapírt készíteni: Füstölgő légsavat, azaz salétromsavat, »amely terpentinnel éles pattogással füstölög«, egy harmad rész nem angol, hanem füstölgő (»tömör, szász, nordhausi«) kénsavval kevert össze. Ezzel a savkeverékkel a közönséges papírt 10 cm átmérőjű, 50 cm magas hengeres üvegedényekben itatta át. Hogy egyszerre nagyobb iv papirt helyezhessen az üvegekbe úgy, hogy mindkét oldala egyenletesen telítődjék, és hogy az összetekert papír össze ne tapadhasson, 4—5 mm-es réz- vagy vasdrótból készült két-két, egymástól 40 cm távolságban párhuzamosan összeerősített lapos spirálisnak a menetei közé tolta be a kb. negyednégyzetméteres íveket. A drótvázakat a beléjük tekert papírral együtt belemerítette a savkeverékbe. A reggel bemerített papír legkésőbb estig eléggé átázott, estétől reggelig pedig egy újabb ívet lehetett átitatni; a hosszabb áztatás a papírnak nem nagyon árt. A kiemelt papírtekercs nagymennyiségű ártalmas salétromsavgőzt bocsát ki magából, ezért az áztatást vagy az udvarban, vagy nyitott keménv alatt vagy legalább is jól szellőző kamrában végezte, az üveghengereket üveglemezzel fedte be, sőt a lemezeket téglával nyomatta le. Miután a esipővassal kiemelt papírról a sav lecsurgott, a papirt vízben áztatta, hogy a víz a papírból a savat eltávolítsa;