Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1931
10 Magyar raultunk nemes, jogos büszkesége, hogy mi adtuk a világnak a keresztény középkori karitász Királynőjét, minden idők egyik legnagyobb szociális szentjét. Ezt a nemzeti öntudatot be kell vinnünk ifjúságunk leikébe. De e nemzeti büszkeségen túl a karitász Királynője s a magyar ifjúság között más lelki köteléket is sürget a nyugtalan, viharzó jelen. Erzsébet lelkének ki kell áradnia a magyar iskolákra, a magyar ifjúságra. A magyar iskolákban, amelyekbe a ma sötét hullámai már betörtek, jelentékeny mértékben kell fokozni, céltudatosítani és elmélyíteni a tanítói és nevelői munkának azt a részét, amely az érő nemzedékben szociális érzéket, a nemzeti, emberi egybetartozandóság, szolidaritás öntudatos érzését van hivatva kifejleszteni. Ama lelki értékek között, amelyek kiérlelésén a jövő generáció lelkivilágában a magyar tanár hivatásszeretetének egész erőkészletével dolgozik, ott kell állnia a karitásznak is. Egy új világ születésének bizonytalansága, fájdalmai közt nevelődik a ma ifjúsága. Bár a szülői szeretet sokszor hősies áldozatossággal törekszik fölfogni gyermekei elől e kegyetlen idők oly gyakori és durva lökéseit, a ma sötét árnyékát távoltartani a fejlődő generáció felől sem a család, sem az iskola nem tudja. Hogy jelenünk ezer baj között vergődik s jövőnk szomorúan bizonytalan, hogy a kor lelki egyensúlya megbomlott, hogy súlyos, mélyre lenyúló kérdések torlaszolják el az utat a jobb, szebb jövő felé, az ma már a középiskolai ifjúság fejlettebb, érettebb része előtt nem titok. Az a korhatár, amelynél az ifjú évek színes, merész, nagy hittel szőtt álmai a rideg való nyomása alatt töredezni, foszladozni kezdenek, nagyon leszorult. A középiskolából kilépő ifjú ma több, ridegebb realizmussal néz a jövőbe, mint a közelmúlt abszolváló egyetemi hallgatója. A középiskolai ifjúság e korai találkozása a kegyetlen valóval új kötelességeket ró a középiskola nevelői és tanítói munkájára. Azt a bizonyos „Favete linguis !“-t, amely ott csillogott a boldog múlt iskoláinak homlokán s lefogva a külső világ nyugtalanító problémáit az iskolát a kultúra tovább-plántálásá- nak szélcsendes, nyugodt melegházává avatta, a vihar már régen leszakította. Középiskolai ifjúságunk bizonyos percentje azelőtt is korán megtudta a maga szűkre szabott világából, hogy az életnek nehéz gátlói vannak. Ez a percent ma hatalmasan felszökött s így az iskola beléletében is nyilvánvalóbb, láthatóbb. Ez csak mélyíti az érlelődő fiatalságban az iskolán kívül kapott hasonló benyomásokat. Az iskolán kívül és belül egyaránt hallja az érettebb felsős diákság, hogy az egyetemes élet-apparátus nem jár simán, minduntalan zökkenik. Ha különböző szociáletikai, szociológiai problémák a legtöbbjükben még nem jelentkeznek is egészen határozott alakban, elméleti fogalmazásban (bár ez is előfordul!), az élet realitásába öltözötten annál inkább. Ezt a kortünetet hallatlanba venni, fölötte egyszerűen elsiklani a középiskola részéről annyit jelentene, mint egész tanítási és nevelési apparátusát légüres térbe állítani. Bármilyen értékes és tiszteletreméltó is az iskolapolitikában a múlt hagyományaihoz való ragaszkodás, a műit szerves, folytonos,
