Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1912

69 sem örül s egyhamar senki sem feledkezik meg róla. Alig zárult be a kriptaajtó földi maradványai fölött, a kegyeletes szeretet azonnal föllángolt sírjánál. Hajdú Tibor dr. pannonhalmi főapát kétezer, Kiss Aurél dr. győri ügyvéd háromezer koronás alapítványt tettek Acsay emlékére, Mladoniczky Ignác címzetes püspök pedig amig él, minden évben kétszáz koronát adományoz ugyanerre a célra. A volt tanítványok is gyűjtést indítottak maguk között egy az intézetnél elhelyezendő Acsay-alapítvány létesítésére. Mindezek között pedig legmeghatóbb az ezen iskolai év maturandusainak az a nemes elhatározása, hogy az érettségi után hagyományos bankettjükről lemondva, ennek költségein a gimnáziumi ifjúság hozzájárulásával Acsaynak az intézet disztermében elhelyezendő képét megfestetik. A megboldogult emlékét azonban az átlagon messze felülemelkedő erőteljes egyénisége, fáradhatatlan s mindig önzetlen munkában eltöltött életének nemes példája s eszményi törekvései fogják ércnél maradandóbban megőrizni. Mert Acsay egész ember volt, aki teljes életében az elvek komoly útján haladva, nyílegyenesen futotta meg pályáját. A való nagyság minden attribútumát megtaláljuk benne : a meggyőződéses vallásosságot és a lángoló hazaszeretetet, a törhetetlen kötelességtudást és a sziklaszilárd jellemet. A munka volt lelkének éltető légköre ; vérmérséklete, hajlamai, ideálisán fölfogott élethivatása egyaránt a munkához vonzották. Mindenütt ott volt, ahol dolgozni és dolgozva példát adni kellett. Azok közé a kevesek közé tartozott, akik — Széchenyi szavai szerint — alig említve s épen nem méltatva, minden pompa, zaj és követelés nélkül szerényen, de hiven járnak el Isten-rendelte mindennapi hangyamunkáikban s így legjobban ápolják, dajkálják és növesztik fajtánkat. Lelkét a nemzeti s a nyugoteurópai nagy irodalmakon táplálta. Szakadatlanul tanult, kutatott, olvasott, elmélkedett, hogy ismereteinek s eszméinek gazdag tárházából a szine-javát juttathassa tanítványainak. Mert az iskola volt gondjainak és szeretetének legfő tárgya. Egész élete ragyogó példája a nevelés-oktatás szolgálatában töltött legnemesebb erőfeszítéseknek. Ha tanított, ha beszélt, ha írt, ha szónokolt: pazarul szórta nagy lelke fénysugarait, hogy minél élénkebben megvilágítsa tanítványainak az eszmék tisztult magaslatait s az élet való értékei: az örök igaz, az örök emberi s az örök isteni eszményekért lángoló lelkesedést öntsön a szívükbe. Ha iskolai ünnepek alkalmával szólásra emelkedett, a zsúfolásig megtelt dísztermet néma csend szállta meg s a legkisebbtől a legnagyobbig minden növendéke mohón leste ajkáról a szót. Pedig nem volt szónok. Organuma retorikai értelemben nem volt szónoki orgánum. Gyors beszéde és fátyolozott hangja az érzelmek erősebb lüktetéséhez nem tudott hozzásimulni. Ám előadásának e leküzdhetetlen hibáját gazdagon pótolta apostoli tüze, gondolatainak világos elrendezése és átlátszó kifejtése s az a mélységes meggyőződés, mely varázserőt adott mindenegyes szavának. Igen jól tudta, hogy nemcsak a fülnek, az értelemnek és a szívnek is van akusztikája s