Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1912

63 növendékpapság esztétikai képzettségének hiányán stb.) múlhatatlanul segíteni kell. Vajha az említett, t. budapesti egyetemi tanár úr megtenné a kezdeményezést s tanácskozásra hívná össze a magyarországi theologiai tanárokat, hogy komoly megfontolás tárgyává tegyék a theologián előadott tárgyakat . . . Komoly tanácskozás tárgyává kellene tenni azt is, mely tárgyakat lehetne magyar nyelven előadni. S ez alapon azután a püspöki kar közösen megállapodva íratná meg az illető szakkönyveket, nagy súlyt fektetve a tiszta, szép magyarságra is." (XIII. 1.) Mert, miként ugyancsak Bossuetfordítása második kötetében mondja, „e kérdés nemcsak egyes papnevelők kérdése, — hanem valamennyié, s így az egyes papnevelőkben tett kísérletek is csak akkor lesznek igazán gyümölcsözők, ha a kérdést az egész püspöki kar teszi tanulmány tárgyává." (IX.) Emlékiratát pedig, melyet a püspöki kar minden tagjának benyújtott, ezzel zárja be: „Honnan induljon ki a kezdeményezés? Azt hiszem, ez nem is lehet kérdés. Magyarország első theologiai fakultása a budapesti egyetemi fakultás ; meg van győződve mindenki, hogy a kezdeményezés jogát nem engedheti ki a kezéből." (Ifjúsági Szentbeszédek, III. k., XX.) A kritika második része Acsay szentbeszédei fölött tör pálcát, amelyek „nem szereznek neki babért". Az előszó nagy igényeket támasztott a bírálóban Acsay szentbeszédeivel szemben, melyeket azonban ezek a szentbeszédek megközelítőleg sem elégítettek ki. Errenézve mi is azt mondhatjuk a bírálónak, — s talán több joggal — amit ő Acsaynak mondott, hogy t. i. panaszainak oka jó részben őbenne van. Mert mit tett Acsay ? Azokat a szentbeszédeket, melyeket részint elmondott, részint a Szent Gellért-ben közölt, összegyűjtötte, kiegészítette s egy kötetben kiadta, hogy velük az ifjúságot megerősítse „a két legfő jóban: Isten imádásában, hazája s embertársai szeretetében. Hacsak valamennyire sikerült is ezt elérnem, hálát adok érte a jó Istennek". (III. k., XIII. 1.) Tehát nem ígért „minta-beszédek"-et, s ha a bíráló mégis ilyeneket várt, magára vessen, ha csalódott. Inkább fájdalmát fejezi ki azon, hogy nincsenek „ha nem is művészi, de legalább is sikerült szentbeszédek, amelyeket akár a fiúk kezébe is adhatunk, hogy majd elolvashassák, a hitszónoknak pedig mintákul szolgálhassanak". Ennek az oka pedig az, hogy „sem a papnevelőkben, sem a szerzetesi hittani intézetekben nincs rá mód adva, hogy a növendékek ily irányban kiképezhessék magukat". A maga beszédeiről mindössze annyit mond, hogy hosszú, nehéz és kitartó munkával gyűjtötte össze őket s a magyar ifjúság iránt érzett szeretete van bennök. S hogy csakugyan nem becsüli értékén fölül a saját alkotását, világosan bizonyítja Szentbeszédei II. kötetének előszava, melyben készséggel elismeri, hogy beszédein meglátszik a kezdet nehézsége a tárgy elrendezésében, a gondolatok kifejtésében, sőt még az előadásban is. Ám a kisebb-nagyobb hibák — mondja tovább — „hadd legyenek egy előttem új irány nehézségeivel való küzködésemnek tanúi". (II. k., III.) Acsay beszédeit tehát ebből a szempontból kell vizsgálni s értéke-