Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1909

67 Dini is szedett sok növényt, különféle mályvavirágot, vérehulló fecskefüvet, erős szagú kőrisezerjót stb. S valamennyien felvirágoztuk magunkat vadrózsákkal. Már majdnem elértük a romokat, midőn dörögni kezdett az ég, s nagy szemekben esni az eső. Hogy minél előbb védett helyre jussunk, — tudtuk, hogy villámláskor nem jó fa alá menekülni, — nekivágtunk a sűrűségnek s úgy akartunk mielőbb a romokhoz érni. Ez sikerült is, sok pókháló-kalapdisz és bógáncs-nadrágdisz után, iszalagon, kökény s borókabokrokon keresztül. De ekkor már csak úgy zuhogott a zápor. Azonnal bemenekültünk tehát a még fennálló kis bolthajtásos eresz alá. Andris is megérkezett a megmaradt elemózsiával ; nem csoda tehát, hogy egyhangúlag így határoztunk : Uzsonnázzunk. Zavartalanul el is költöttük volna a maradékot, ha megint a kis Pali nem okoz bajt. Nagyon félt a villámlástól, égdörgéstől. Hiába mondtuk neki, hogy a jó Isten itt is velünk van, gondoljon rá, — nem, ő még biztosabb helyet akart keresni magának s ennek eredménye az lett, hogy valami pincébe vagy mélyedésbe esett bele. Onnan sikoltozott, kiabált ki torkaszakadtából. Mit volt, mit tennünk, ki kellett őt onnét mentenünk. Andris azt a kötelet, melyen a kosarakat hozta, leoldozta s a legfürgébb Gyula volt az első, aki vállalkozott a lemenetelre. De persze most már fel volt keltve a kíváncsiság; Dénes is, Sándor is lekívánkoztak, s végre mi is utánuk mentünk. Csak Andris maradt fenn. Az üregben elég nagy sötétség uralkodott. Jó, hogy nálam volt gyújtó. Alig gyújtottam meg egy szálat, Andris mindjárt lekiáltott, hogy az ő zsebében gyertyadarab is van s le is dobta azonnal. Ennek a világánál már jobban körültekinthettünk. Alacsony pincehelyiség volt, azért nem is lett semmi baja Palinak. Persze, hogy mindjárt megindult a képzelődés és regényesebbnél regényesebbb históriákat találtunk ki: mi lehetett e helyiség ezelőtt? De találni semmit sem találtunk, ez Dénesnek esett legrosszabbul, aki mindenáron valami régiséget akart innen vinni az ő kedves természetrajz-tanárának, aki egyúttal a régészettel is foglalkozik, és meghagyta a fiuknak, hogy bármit is találnak, hozzák el, mutassák meg neki. Nemsokára visszamásztunk a föld fölé; Palit rákötöttük a kötélre s ugy huztuk fel legutoljára. Mire az elemózsiát elfogyasztottuk, a nyári zivatarnak is vége lett, s mi a jó friss levegőben siettünk a kilátó felé. Innét nagyszerű látvány tárult elénk. A tiszta levegőben egész jól kivehettük a közeli városokat és gyönyörködhettünk a kanyargó Dunában, melyen a lenyugvó nap többszörösen visszatükröződött. A fákon újra elkezdte munkáját a favágó harkály, vigan ugrándozott a mókus és mintha az újraéledést akarná jelezni, elkezdett szebbnél-szebb dalokat fütyülni a fülemile. Mindig jobban és jobban kezdtük bámulni a természetet, Isten e remekművét és lelkünk szinte önkénytelenül is együtt dicsérte a természettel az Urat.