Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1900

334 főapáti házat is. Ugyancsak a visszaállítólevél értelmében megkapta Győrött a jezsuiták kollégiumát is. Midőn tehát a H. T. arra hivatkozik, hogy a rend kegyelemből kapott vissza mindent, tulajdonkép helytelenül okoskodott, mert a rend és a király, illetve az ország közt kétoldalú szerződés volt kötve, a mely mindegyik felet egyaránt kötelezte, kegyelemről tehát szó se lehet. Annyival kevésbbé, mert a rendek visszaállítását a megyei rendek s utánok az országgyűlés követelte, a melynek joga volt ezt követelni, a király pedig kénytelen volt meghallgatni s a nemzet szavának engedni. Pozsonyban való lakásról a visszaállítólevel értelmében is a H. T. volt köteles gondoskodni a főapáttal egyetértve. Midőn tehát e rend 1813-ban Pozsonyban átvette a gymnasiumot, egész természetesen követelte, hogy adjanak a tanároknak lakást. S midőn lakásul a jezsuitakollegium egy részét jelölték ki, az ellen a főapátnak egy szava sem volt ; mikor aztán az épület többi részét a győri főapáti ház fejében követelte, akkor a főapát tulajdonkép a legjogosabb álláspontot foglalta el, holott H. T. egyenest a jogba ütközött, mert arra akarta kényszeríteni a főapátot, hogy mondjon le tulajdonjogáról, a melyet megőrizni a visszaállító-levél értelmében is szent kötelessége. S mivel a főapát a jogából nem akart engedni, erőszakhoz folyamodtak ; egyszerűen elfoglalták a főapáti lakást papnevelőnek, s mikor ez ellen a főapát tiltakozott, akkor a H. T. együgyüen a kegyelmi tényre hivatkozott. 1817-ben pedig, mily alapon, nem tudni, arra hivatkozott, hogy a rend tagjai őuként mondtak le minden recompensatióról. (Főapáti irattár Fg. csoport H) okirata.) Ezt azonban semmi okirat sem támogatja. S hogy nem igaz, kitűnik onnan is, hogy a rend újra és újra visszatér követelésére; a mi lehetetlen lett volna^ ha a rend csakugyan lemondott volna. Csodálni való, hogy a H. Tanács tagjai, kiknek elődei megfogalmazták a visszaállító okiratot, már 8 évvel később nem tudták, mit fogalmaztak meg; s eszőkbe sem jutott utánanézni, mire alapítják okoskodásukat. Úgy látszik azonban, helyesesebbnek tartották egy, nekik kedvező tetszetős okot — a királyi kegyet — venni fel kiindulópontul, mint a szigorú igazságot, mert igy lefoglalhatták a rend egyik birtokát minden kárpótlás nélkül. A meglepő a dologban csak az, hogy ebbe a foglalásba két előkelő állású pap is belement ; az egyik Hollósy püspöki helyettes 1816-ban, a másik Szaniszló püspök 1847-ben. Mit várhat az egyház olyan tagjaitól, a kik önként mennek bele az egyházi vagyon lefoglalásába ? Ne csodálkozzunk akkor, hogy világi embereknek kevesebb érzékök volt a jog iránt. Egy tehát kétségtelenül igaz : a győri főapáti házat teljesen jogtalanal s minden kárpótlás nélkül foglalta le a H. T. helytelen fölfogása alapján a püspöki helyettes papnevelőül. Birtoklásukban azonban nem hagyta nyugodtan a rend 1848-ig. Az utána következő szomorú időkben a rend elhallgatott; 1852-ben pedig Pozsonyról is lemondott s így a vitás ügyet a viszonyok végleg befejezték. (Főapáti okirattár: F. g. a. 1808—1816.)