Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1896

114 értesülünk, meg tudnánk-e feledkezni mi égi Szűzanyánkról, kit maga szent hitünk szerzője, az Isten fia a keresztfán haldokolva, végrendeletileg anyánkul rendelt e szavakkal : íme a te Anyád ? Mi magyarok meg tudnánk-e feledkezni Arról, kit sz. István, hazánknak a keresztény vallásra alapítója, halálos ágyán a magyarok Patronájának rendelt? Vájjon az önök kebléből, abból a magyar szívből, abból a magyar lélekből kiveszhetne-e valaha azon gyermeki kegyelet, metyet édesanyjuk annyi gond közt. jelen és jövő boldogságuk reményében ott meggyökereztetett ; azon kegyelet, melyet ezen kath. főgimnázium magasztos érzelemmé fejlesztett? Lehetetlen! Ugy rémlik e pillanatban, mintha égre emelt kezekkel esküt tennének és az Árpádházi dicső szentekkel egyesülve, imígy zengnének : Ugyan meg is marad; Soha ki nem szakad Igaz magyar szivböl szereteted. Ezen Patrona Hungáriáé szent nevében indultak dicső nagy őseink világrengető és országfentartó csatáik ropogó tüzébe. Ezen Patrona Hungáriáé képét megilletődve láttam régi dicsőségünk mars morddühe tépte lobogóin. Ott tartja Boldog-Asszony Anyánk a képén, kezében a kisdedet, ama nagy Istent, a ki annyi bátorsággal acélozta az ősök vitézlő karjait, hogy nagy volt a magyar ; oly nagy, fényes és dicső, hogy a magyar dicsőség tengerébe áldozott le éjszaknyugat-dél hulló csillaga. Nagy-Mária-Cellben térdre hullva imádkoztam Nagy Lajos királyunk szűz Mária-képe előtt, melyet ő diadalmas csatáiban hős szivén hordozott. E képre peregtek az ő szemeiből a kérelem, a győzelem s a hála könyei. A nagy idők nagy emlékül őrzik a Hollós királynak, Mátyás-, az igazságosnak rengő hősi paizsát. A szemlélő meghatottsággal olvassa le a kegyeletes feliratot : Sancta Maria, ora pro rege Mathia. Szentséges szűz Mária, imádkozzál Mátyás királyért. Meghalt Mátyás király, oda az igazság ! Ha minden egyéb igazság a földön oda van is, de nincs oda azon igazság, hogy Mária a Magyarok Pátronája volt nemzetünk európai itt léte első évezredében. Ugyanis Mohi puszta, Mohács, Világos sötét napjai után ; annyi balszerencse közt, annyi viszály után, annyi ellenséges népek közt, melyek kárörvendve lesik, mikor zendíthetik rá a magyar sírja fölött az örömtelen circumdederunt temetőéneket, valóban Isten különös csodája, határozottabban kimondom, a Magyarok Patronájának égi ótalma, hogy : Állsz még, állsz, szeretett hazám, S nem dült még alacsony porba nemes fejed. Oh hatalmas pártfogója édes magyar hazánknak, szent félelemmel,