Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1886

25 semmi fantaziája nem levén, hőseiről nem alkotott volna mondákat; de azért, mert a mondák hamar átmenvén a krónikába, azt, a mi bennük szorosan mondai volt, a krónikások lehántották. Ez történt a fejér ló mondájával is, a melyet nem az eredeti ősi népmonda, hanem a krónika előadása szerint dolgozott fel, azaz öntött versekbe valamely lantos deák. Szilády Á. jeles tudósunk, és kitűnő költőnk Arany azt hiszik, hogy az éneket ugy, a mint reánk maradt, valami tudákos szerző dolgozhatta újra, de eredetileg mind tartalma, mind verses alakja népköltési maradvány. „Az alliteráló sorok ősvoltát — mondja Szilády — a bennük előforduló avult szók kétségtelenné teszik, a mennyiben pedig ezen soroknak megfelelő szöveget a krónikákban híjában keresünk, annyival bizonyosabbnak tarthatjuk ezek népies származását." 1 Azonban a lantos deák mindenesetre ismerte a népköltészet sajátságait, — betürim, ősi versforma, — azaz a nép- és müköltészet között tulaj donkép elválasztó határ akkor még nem is volt. Véleményünkkel tehát semmi sem ellenkezik ; a lantos deáksága megmagyarázza az etymologizálást, költészetünk állapota pedig a népköltési sajátságokat. Azonfelül mellettünk bizonyít még az ének előadása. A lantos semmivel sem mond többet, mint a mennyi a krónikában van, s azt is szárazon mondja el, s mindez a hegedős lelkiismeretességére és józanságára mutat. A monda tehát átment a krónikába és a krónika előadása után versbe szedte valamely hegedős. Különben véleményünkkel nem jövünk ellenkezésbe, ha általában helyesnek tartjuk Szilády nak az idézett helyen kifejezett véleményének összegét: „Az ének mostani szerkezetének összeállítója előtt a krónikák előadása lebeghetett, de ismernie kellett az ének eredetibb alakjának is legalább töredékeit. Amazt követhette, emezekből alig mentett meg valamit, de ez a kevés elég arra, hogy a Pannónia megvételéről szóló ének eredeti szerkezetű példányát tartsuk valamennyi krónika forrásának." Mátyás király személyisége nemcsak fényét emelte sülyedező hazánknak, nemcsak összetartotta a széllyeltörekvő osztályokat, megfékezvén az olygarchiát; nemcsak tiszteltté tette nevét külföldön műveltsége és irodalompártolása által, hanem költészetünket is megtermékenyítette. Megválasztatására örömdalt énekel a pesti fiatalság, örvendezve, hogy azt Isten a nemzet oltalmára menny1 Régi magyar költök tára I. k., 247, 1.