Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1885

65 szennyezve. Kolostorba megy s itt a kolostor szüzeitől megtudja, bogy Miklós egy szál karddal küzdött a teljesen felfegyverzett Tar L. ellen, kibékül, a bűn súlya nem nyomja többé szerelmét s újra fellobban az egész erővel, halálos ágyán; teljes bizalommal kedvese becsülete iránt, esd számára a királytól kegyelmet; de egyúttal Orzse számára meg akarja szerezni azt a boldogságot, a mely rá nézve a földön elveszett. Piroska egyszóval eszményképe a magyar nőnek. Szeret igazán, de büszke önérzeteért feláldozza boldogságát, a hitvesi hűség védpajzsa erkölcsének szerelme ellen ; szerelme tiszta, mely szennyet nem tűr s vétkesnek gondolt kedvesét megátkozza, s midőn meggyőződik kedvese ártatlanságáról, szerelme megdicsőül, ez kiséri át a túlvilági boldogságba s a hazatért Toldi az ő sírjánál kiengesztelődik s fogadalma mint ima száll fel a megdicsőülthez. S a mint Piroska előkészíti Orzsének útját a boldogságra, ugy boldogítja Toldi barátját Szeredait Anikóval. Egyikük sem lehetett boldog s boldoggá teszi mindegyik azt, a ki szivéhez legközelebb áll. Piroska barátnőjét, Toldi barátját és húgát. A három fiatal nő, Piroska a maga gyászában, Örssé-remény-' telen szerelmében, Anikó ifjú gondatlanságában, egyaránt megkapó s hű vonásokkal vannak jellemezve. Orzse heves vérű, szenvedélyes nő, reménytelen szerelmében a király iránt, hősi bátorságot tanúsít s nem riad vissza szerelmeért a haláltól sem. Az ő erélyét s Piroska néma emésztő bánatát semmi sem tünteti jobban vissza, mint e sorok, melyek Orzse szerelmét is jellemzik : Nekem is vau nagy búm, — nem bú! fagyok, égek •, Szerelmes vagyok én: szeretem a léget, Az álmot, az árnyat, a napot, a holdat, Az elérhetetlent, ki se mondhatókat! S titkolom a légtől, a esapodár széltül, A naptul, a holdtul, az árnytul, az éjtül; Rettegek álmomban, „elárul az álom ... De, nézz ide ! nem fáj : egy szisz nekül állom." Szólt s mig ez utolsó szavait elmondta, Szép ujja hegyébe tííje hegyét nyomta; Piroska sikoltott, hogy elvesíi tőle, Mosolyogva hátrált a másik előle. „ Hagyj áu!" kaczagott fel: „hiszen ez már semmi: Valaha még azt is meg merem én tenni" ; S mint nézi rubintját gyönyörrel az ötvös, Megnézte a csöpp vért, s Ízlelte, hogy „édes !"