Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1885

122 Minden van, csak por nincs; azért néznek szélyel: Vajda örömére ellőtték az éjjel. Puskapor nem létében, mit tehetnek egyebet a hősök, mint hogy dühösen kiabálnak az ellenség után: „Köszönjétek, hogy porunk elfogyott!" Természetes, hogy erre a jóakaró bölcs figyelmeztetésre a visszavonuló ellenség megfordul, a várat könnyű szerrel beveszi s a czigányokat ebrudon hányják ki a várból. • Utoljára maradt a vajda. 0 is nagy komolyan rúd felé ballaga, Hol a végit nézte, hol pedig középen, Látszott, hogy szeretné kikerülni szépen. Egyszer nagyot ugrik, de nem ám előre, Hanem egyenest fel, fel a levegőbe, Amazok a rúdat felkapták üresen : Rúd alatt a vajda kisuhant ügyesen. Visszanézett egyszer és fügét mutatott; Akkor aztán ő is a többivel tartott, Kik, mihelyt künn voltak, ugy megiramodtak, Hogy most is szaladnak, ha meg nem állottak. A satyrából azonban nemcsak a dicső czigánynépnek jut ki, hanem a német vezéreknek is, különösen Puk Mihály uramnak, a kinek hadvezéri ügyetlensége, járatlansága s kincs után sóvárgása maró gunynyal van rajzolva. E mű kitűnően van alkotva, a jellemzés legtöbbször drámai erőt mutat; nyelve kiválóan magyaros, de komikuma s satyrája többször oly alant jár, hogy a művészi szép köréből szinte kiesik. Arany ugyanazon időben, midőn e satyrikus eposzát megirta, fogott bele egy másik műbe, a melynek első énekét 1851-ben, a másodikát pedig 1873-ban irta meg. A mű, a Bolond Istók, a melybe a Falu bolondja alapeszméjét akarta „nagyobb mérvben" átvinni. „E mű, mondja a költő, fesztelen alakjában, mind subjectiv élményeim s érzelmeim, mind a közhangulat humorának kifejezésére alkalmasnak látszott." Valóban, az elkészült két ének mutatja, hogy a Bolond Istók a költő legsubjectiv élményeit adta volna elő, életének nem annyira külső változásait, hisz azokban nem volt élte gazdag, mint inkább az élettől vett benyomásokat, benső életét, világnézetét; azért mondja a költő, hogy a modor nálunk szokatlan s a csekély hatás, a mit előidézett az első énekkel, nem igen buzdította a továbbfolytatásra, a második éneket