Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1857

11 geiben; meri itt találjuk a természet minden tökélyét egy oly öszhangzó egészszé egyesítve, melynél tökélyesebbet maga az ész a képzelet minden erejével sem gondolhat ki. Ovidius az embernek állatok fölöttiségét igy énekli: „Pronaque cum speetent animantia cetera terram — os homini sublime dedit, coelumque tueri, jussit, et ereclos ad sidera tollere vultus". — A természeti erök fölötti tetszésünk nagyszerűségében emelkedhetik; ha a tárgyakat nem egyenként tekintjük , hanem az összes mindenségre fordítjuk figyelmünket. Azomban kérdezhetjük bátran, hol van az, ki a világmindenséget, nem mondjuk egy tekintetre, hanem a legtüzesebb képzeletre támaszkodva fölfogni képes? ki Írhatja le például csak azon eröt is, melyet a teremtő a kovába rejtett? — és mi azon eröt akarnók fölfogni, mely örök törvények szerint a földtekét tengelye körül lengeti, pályáján mozgatja és a nap körül vezeti! — és mi még földünk azon számtalan világokhoz képest, melyeket az emberi lélek sejt, és melyek közül tán annyi valóban létez is, a mennyi a lehetőségek száma a gondolat és képzeletben. Mint bámuló és bámult, mint csodáló és csodált áll az ember itt a megmérhetlen nagyság és fönség előtt: alacsonyságának és gyengeségének elvitázhatlan tudatában elveszti kedélyének nyugalmát , és csak akkor nyeri ismét vissza, midőn nem pusztán sejti, hanem kémlelve szemléli a Véghetetlent, az Örökkévalót, kitől az ember eredetileg származott (teremtetett) és kihez ismét visszatérnie kell. *) Mennyivel magasztosabb volna azomban tetszésünk, ha a lélek az anyagiság kötelékeitől föloldva, és fölülemelkedve tér és időn, szemlélhetné magát az eröt, melynek létéről addig, mig e porladozó testben vagyunk, egy szükségképpeni követelése az észnek, s a léleknek addig, inig azt ismerni nem tanulta — nyugtalansága, kezeskedik! mily nagynak kell lenni amaz őserönek, mely az emiitett erőket mind, és a lényeket mind, melyekben az erők rejlenek, azoknak összeköttetését és láncolatát ismerte, még mielőtt valóban léteztek, és azoknak — miután már végtelen előismerettel, pusztán akaratával a semmiből kihozá őket — létet, állandóságot és életet ada ?! — Mi ehez képest azon erő mindössze, melyet az ember ismer? **)— Kitűzött célunktól egy kissé eltértünk, és észrevétlenül jöttünk a természeti erök szemléletétől, a lelki erök szemléletéhez. Értelmes természetünk az emberi ész nagyobb tetszést, nagyobb gyönyört élvez a szellemi, mint a pusztán természeti erök szemléletéből; mert az észt, illetőleg a lelket, jobban érdekli a szellemi mint a testi; részint, mivel a szellemi erök közt nagyobb külömbségre és különféleségre akadunk, mint a pusztán anyagi (lelketlen) természet erőiben, melyeknél a nehézkedés átalános törvénye uralg; a növények nedűjében ugy, mint az égi testek mozgásában. A szellemi természetben három tehetség — illetőleg erő — van, melyek '"') Innen származott azután a szétterjedt nézet az ember isteni természetéről, istenneli rokonságáról, az Istennek benniinki létéről. — Cic. in Somni Scipio: „Deuin te igitur scito esse, si quidern Deus est, qui viget, qui sentit, qui meminit. — Ovidius in 1 i b. Fastor: „Est Deus in nobis agitante calescimus illo." — Lucret. de na t ura r e r u m : „Denique coelesti sumus omnes semine oriundi — omnibus ille idem Páter est.'

4 "-'-) Ezen korlátoltságunkat Cicero (Academ. 1, 13) igen jól összefüggésbe hozá Socrates és az academicusok közösméretes mondásával, tudniillik: hogy egyedül csak nemtudásunk tudatáig vihetjük. „Cum Zenone Arcesilas sibi omne certamen instituit — — earurn rerum obscuritate, quae ad confessionem ignorationis adduxerant Socratem, et jam ante Soeratem, Democritum, Anaxagoram, Empcdoclem, omnes pene veteres, qui nihil persequi, nihil sciri posse : angustos sensus, imbecilles animos, brevia circula vitae, et in profundo veritatem esse demersam, opinionibus et institutis omnia teneri, nihil veritati relinqui, deinceps omnia tenebris circumfusa esse.

u 3*