Gazdák Lapja, 1904. január (3. évfolyam, 1–5. szám)
1904-01-01 / 1. szám
2-ik »zAm. GAZDÁK LAPJA. 8. oldal. Az állati és növényi méreg, ha általános használatban volna is, még akkor sem tehetne az emberi szervezetben akkora pusztítást, mint a szesz. A növényi, ásványi vagy állati mérget a test vagy felveszi s fokonkint hozzászokik, vagy hirtelen öl. Öli azonban csak a testet s hamar befejezi romboló munkáját. Nem úgy a szesz, — ez a Lucifer katlanjából kikerült átkos kotyvalék — mely az emberiség egyenes elpusztítására találtatott fel. Ez átkozott folyadék először rabjává alacsonyitja le az Isten legnemesebb teremtményeit, magához fűzi, mint az óriás kígyó áldozatát; vagy a velenczei szűz az elitéltet, hogy ölelő karjaiból csak a legnyomorultabb halál szabadítsa ki. Nem elég, hogy megöli a testet, de mialatt ezt teszi, tönkreteszi az emberi szervezetet, felemészti erejét s megöli lelkét is, melyet többé minden fizikai vagy szellemi munkára képtelenné tesz s erkölcsileg lealjasitja az egyént. S mit szóljon az ajak, mint ítéljen a józan ész, midőn látja és tapasztalja, hogy ezen legborzasztóbb mérget maga az állam nyújtja polgárainak s lelketlen kufárok által tett üzérkedés utján húz hasznot az egyének nemcsak anyagi, hanem testi és lelki el- zülléséböl. Igaz, hogy némely cinikus erre azt mondhatja, hogy ne igyék senki, akkor nem lesz elzüllés ; és ez logikailag véve teljesen helyes is. — Ámde nem kell elfeledni azt, hogy a magyar embernek — sajnos — még mindig kiskorú vezetésre van utalva éppen az a része, mely leginkább a mezei munkára van hivatva s e mellett meg van benne ama bizonyos faji könnyelműség is, minek természetes következménye, hogy hajlandó mind arra, a mi az úgynevezett „bu felejtéshez“ vezet. „L‘occasion fait le voleur“ (az alkalom teszi a tolvajt) mondja a közmondás, s nem is ok nélkül, mert ha nincs meg az ösztön, nincs tárgy, mely kisértetbe hozzon, akkor a megelőzési elmélet érvényre emelkedik, minthogy hiába akar a tolvaj lopni, ha nincs mit s igy, ha akar sem vétkezhetik. De bármiként okoskodjunk is, a társadalmat éppen úgy, mint a családi életet feldúló ezen gyalázatos méregnek nincs helye az emberiség között, hacsak épp annak szisztematikus kiirtására nem törekedünk. Ami pedig most már az elromlott adott viszonyokat illeti, áltáljában a gazdaközönség, de különösen a kisgazda talpra állítására legczélszerübb lenne: , 6. A földtehermentesitési intézetek felállítása. Kimutattam fentebb, hogy a hitel, bár kényszerűségből eredő okszerűtlen igénybevétele a gazda közönséget a végveszedelembe sodorta, úgy annyira, hogy a birtok legnagyobb részben alapjában rendült meg az által, hegy nem képes a rajtafekvő terhekkel megbirkózni. Ma elmondhatjuk bátran, hogy az ország közép és kisbirtokosainak háromnegyed része a tönk szélén áll, mert nem tudja terheinek magas kamatát fizetni. Csakis oly hitel tartható, amely nem rombol, hanem segít s arányban áll a közteher tekintetbe vétele mellett a termény hozamával és értékével.. Hogy tehát a gazda közönség talpra állítható s igy az ország e gerincze megtartható s később megerősíthető legyen, most már olcsó 2 és fél—3 százalékos földhitelt kell kapnia. Az ország a nagyobb bankoknál 2 százalékra helyezi el millióit, e mellett ismét töméntelen milliókat ad ki ágyukra, hadi felszerelésekre, hivatalnokok fizetésére. Váljon honnót kerülnek elő ezen száz és száz milliók ? Nem-e a földnek, a gazda közönségnek kell-e ezt kiizzadnia? No hát, ha ez csakugyan úgy van, akkor első és elutasithatlan kötelessége az államnak a földteher- mentesitósi oly intézetek felállítása, mely a gazda közönségnek a szükséges 2—3 százalékos összegű hiteleket nyújtsa és pedig ahol kell, az ingatlan teljes értéke erejéig, hogy ez által a megterhelt birtokoka terhektől felszabaduljanak és egyéb terhektől tisztáztassanak. Az állam e czél szolgálatánál semmit sem veszíthet, mert ezen állami kölcsönt lehetne az ingatlanhoz kötött tehernek kvalifikálni s igy akárkinek kezére jut az ingatlan, ugyanaz által lesz a kamat és törlesztés is mindig fizetendő, mígnem végre a birtok tehermentesittetik. Kezelése pedig ennek igen könnyű, mert épen úgy, mint egyéb közterhek, az adóhivatalok és községi elöljáróságok utján bevehető. Bizony bizony ideje, hogy az ily szomorú tények felett ne csak lamentáljunk, hanem fogjunk még idejében a kellő munkálathoz, mert ha halogatjuk, néhány évtized múlva aligha lesz birtokos osztály s ha mégis találna lenni, az minden lesz, — de nem magyar! A juhok takarmányozása és a gyapjú gondozása télen át. A juhok téli takarmányozása kezdetét veszi, mihelyt nem elég arra a legelő, hogy rajta jóllakhassanak. A takarmányozást illetőleg általánosan két föelv, illetve szabály állítható fel. Először, hogy a juhnak semmiféle nedvdús takarmány -* eltekintve a nem lapályos területeken termett zöldtakarmánytól — nem való, mert a juh összes háziállataink közül a legcsekélyebb mennyiségű vizet igényli, sőt a sok víz ártalmára is van. Másodszor, hogy a takarmányozás folytonosan egyenletes legyen, a mi a gyapjú minőségét illetőleg nagyfontosságu tényező. Az egyszer éhező, egyszer jóllakó juhnak gyapjáért sohasem fizetnek annyit, mint a melyik folytonosan egyenletesen van tartva, mert ennek gyapja is egyenletlen, száihü, mig amazé szálhütlen, azaz hol vékonyabb, hol vastagabb vagy éhfinom. Természetesen az ily gyapjú vékonyabb helyein könnjmn szakad, erőtlen s igy értéktelen is. A téli tartásnál mindenekelőtt arra ügyeljünk, hogy arra a legeiéiről való átmenet lassankint, fokozatosan történjék. Ezt azzal kezdjük, hogy reggel, vagy este valami száraz takarmányt adunk, mihelyt hosszabbodni kezdenek az éjszakák s a legelő is szűkülni kezd ; utóbb naponkint kétszer adjunk száraz eleséget, s csak dólközben hajtsuk a juhokat a legelőre, mig végre egészen megszűnik a legelés s a juhok akolba szorulnak.
