Gazdák Lapja, 1903. július (2. évfolyam, 27–31. szám)
1903-07-17 / 29. szám
4. oldal. GAZDÁK LAPJA. 29. szám. gához viszonyítva a juh, azután a sertés, majd a szarvasmarha, legkevesebbet a ló. Kevés sót tartalmazó takarmányok etetése alkalmával adhatunk naponta a juhoknak 6, sertésnek 4, szarvasmarhának 20, lónak 10 gramm sót, ha pedig hizlalunk, a juhra és sertésre 5, a hizóökörre 40 gramm sót számítunk. Igen sok gazdaságban az a szokás dívik, hogy hetenkint csak egyszer sóznak s akkor kanállal, vagy pedig marókkal öntik a sót az állat szájába. Ezen műveletet ökröknél szokták alkalmazni, ami természetesen nagyon is megrovandó eljárás, mert erőszakolva a jószágot, a só a torkába szalad, a honnét nagyobb részét kiköhögi s ez kárbavósz. Legjobb mindennap sót adui és pedig vagy darával, vagy pedig bármiféle szecskázott takarmánynyal, poralakban ráhintve s kissé megnedvesitve, hogy a só a takarmányba szívódjék. Lovaknál legjobb, ha állandóan előttük áll a só kősó alakban, úgy sertéseknél is, nemkülönben gulyabeli marháknál. A kősónál következőleg járunk el: Akkora darabot veszünk, mely két hétre elegendő s azt erősen bekenjük fenyőfamagolaj- jal (borovicska olajjal), azután meleg kemen- czébe teszszük, hogy az olaj beleszi védjék a sóba, de a kemencze csak annyira legyen hevítve, hogy az olaj ne sisteregjen a són, mert k tilönben el ég és erős szaga és keserű ize elvész. Ezen fenyőfamag olajizót és szagát minden állat szereti, sőt az gyógyszerül is szolgál, me t mentve leszünk a lovaknál oly gyakran előforduló hascsikarásoktól. Emberi élvezetre nem alkalmas az ilyen kősó, mert bármennyire iparkodjunk az olajat róla lemosni, az nem sikerül, mert az olaj az egész sót keresztül járja. Legújabban kísérletek történtek a denaturált marhasónak kő alakban való forgalomba hozására. Az ürömporral kevert denaturált por marhasót ugyanis nedvesen tégla formákba préselik. Kilátásunk van, hogy az ilyen tégla alakba préselt denaturált só forgalomba jön, amivel meg lesz oldva az a probléma, hogy denaturált sót etessünk mint nyaló sót. Védekezzünk a vér- és pajzstetvek ellen, melyek fiatal gyümölcsfáinkat pusztulással fenyegetik. Irta: Becsek Sándor nyugalmazott főgymn. tanár. I. Nehány óv előtt a szatmári piaczon ismétlőn kézből egy jókora nagy almaoltványt ásároltam s n/ónnal el is ültettem gondosan. csemete nem sokára meglombosodott; igy örtént 2-ik, 3-ik évben is, anélkül, hogy egyetlen virágot hajtott volna. A 4-ik évben, amikor a fa már három méter magasságot elért és virágot ekkor sem hajtott, május hó vége felé az egész fát több napon át szigorú vizsgálat alá vettem s a terméketlenség okát tanulmányozni kezdvén, rájöttem, hogy az ágakat, valamint a törzset is sárgásbarna foltok és apró kása nagyságú dudorodások borítják sűrűn egymás mellett a külső héjra odaragadva ; ezekből nehányat tühegygyel leválasztván s górcső alá tevén, világosan kitűnt, hogy azok különböző minőségű más-más fajtájú tetvek voltak, részint fehórszinü gyapot váladékba, részint barnás, kagyló alakú paizsba burkolózva. A törzsnek sebzett részein, valamint nehány ág alsó felén levő fehér szinü gyapot váladék alatt voltak a vértetvek (schizoncura lanigera), a paizsszerü burok alatt pedig az u. n. kagylós paizstetvek (mytilaspis pomorum). A vértetvek inkább a fatörzsön voltak megtelepedve, foltokban lepve el a sebzett részeket, a régi metszés helyeket, hol később már repedések, forradások és csúnya sebek támadtak, melyek a széleik felől kissé behegedeztek ugyan, de belső rószök fekélyesedést, rákot képezett. Legcsunyább volt a seb a fa derekán, embermagasságban és feljebb, tele dudorodások- kal, mikben igen sok apró rovar élt, mind megannyi vértetü. A vértetü egyik jellegző sajátsága, hogy a megtámadott fa levelét sohasem bántja, mindig csak a fás részeken él és ha a fa koronája gyér vagy a fa magánosán áll, a vértetü a gyökér nyakára, sőt lejjebb is lehuzódik fél méter mélyen ; különben az almafa, néha a körte- és szilvafa derekának, ágainak és hajtásainak naptól, esőtől és széltől védett részén él. A rovar az ágak és hajtásokon pelyhes-gyapjas váladékba burkolja magát az ágak földfelé néző oldalán. Ha ezen pelyhes-gyapjas váladékot fehér papíron szétnyomjuk, aludtvér forma nedv jön ki belőle, amiről nevét is vette. A vértetü (schizoncura lanigera) — mint emlitém — leginkább az almafát szereti, de a körte- és szilvafát s a veres ribizkét is megtámadja ; fő jellege a gyapjas váladék, mely alatt a veszedelmes rovar él, mely nyár végéig szárnyfalán, ezután a hímje szárnyat kap, mert a vértetvek a rovarok hemiptera vagy fólröp- tyüsök családjába tartoznak. Ha a fának fattyúhajtása is van és magán a fán vértetü él, akkor biztos, hogy ez azok nagy részén is található lesz. Mint már emlitém, rendesen a fa sebes részén fordul elő, tehát azokon a sebhelyeken, melyek akár metszés, akár törés vagy esetleg jégeső folj'tán keletkeztek. Az ilyen hely aztán forradásos lesz s oly dudorodások tűnnek elő, miket a legtöbb gyümülcskertész ráknak szokott nevezni, mi a fiatal fára végzetessé válhatik. Ahol a vértetü letelepedett, azt a helyet sajátszerü hófehér szinü gyapjas váladékával majdnem egészen betakarja. (Folyt, köv.)
