Források és ritkaságok a Győri színjátszás történetéből a 17. század elejétől 1849-ig I. - Városi Levéltári Füzetek 9/2007 (Győr, 2007)

Győr színjátszása a kezdetektől a reformkor végéig

nő viszont ezeknél a korabeli daraboknál a műfaji változatosság és kiforratlanság, főleg azért, mert e színjátéktípusok a „magasabb" politika által is támogatott propagandadarabok, divatteremtő és közönségigényt is kiszolgáló művészi próbálkozások voltak. A tárgyalt korszakban néha használják a színjáték műfaji meghatározást, de nem abban az értelemben, ahogy napjainkban, amikor minden előadott színpadi művet értelmezhetünk ezzel a kifejezéssel. Irodalom- és színháztörténeti szóhasználatban viszont a középfajú drámákra alkalmazták. Az úgynevezett érzékenyjáték, vagy szomorújáték például az a színjátéktípus, amelyben az állampolgárok érzelmi nevelésének legfőbb eszközét látta a II. József-i felvilágosult abszolutizmus. Az érzékenyjáték a polgári életmód konfliktusait, a feudális erkölcs és a polgári erény összeütközését mintegy felhígítva ábrázolta. Az utóbbi fölényét a tűrés és a szenvedés hősiességével próbálta elérni. Ezért az ebbe a típusba tartozó darabok az erény hányattatásainak állomásait mutatják be, példázva, hogy a tisztes, erényes magatartás felülkerekedhet a feudális erkölcs intrikáin. E színjátéktípus atyja az az August Kotzebue, aki II. József egyik kedvenc színpadi szerzője volt, de említhetjük még Christian Heinrich Spiess, Johann Nepomuk Nestroy és Ernest Raupach nevét is. Ha nem is volt ennyire népszerű, de hamar közkedvelt lett a vígjáték. Az a műfaj, ami a példaként állított polgári erkölcs szempontjából állította pellengérre és tette nevetségessé azokat a nemkívánatos mentalitásokat, mint a divatmajmolás, úrhatnámság, kapzsiság és a szájhősködés. A műfaj nagy mestereinek számító Goldoni és Jean-Baptiste Poquelin Molière mellett ott találjuk Kotzebue, Lessing, valamint Friedrich Ludwig Schröder alkotásait is. Viszonylag korán megjelentek az úgynevezett magyarított vígjátékok is; ezek közül egyetlen eredeti siker volt, Bessenyei György: A filozófus című darabja. Ezt a müvet 1792ben mutatták be Budán a magyar nyelvű színjátszás debütálásakor. A vígjátékok egyik fajtája, a bohózat is gyakran játszott műfaj volt Bécsben, majd később a többi polgárvárosban, így Győrben is. Ez a színjátéktípus inkább a helyzetek, mint a jellemek komikumára támaszkodik. Torzító túlzásai, amelyeket kritikaiszatirikus célzattal alkalmaz, néha átlépik a valószerűség határait és a mesevilágba, a fantasztikum területére csapnak át. Igen kedveltek voltak a tündérbohózatok, a „parodizáló varázsdarabok" és az úgynevezett mitologikus karikatúrák, de találkozhatunk a tüneményes bohózat elnevezéssel is. A számos színpadi szerző közül leginkább Adolf Báuerle, Kari Meisl és Nestroy ilyen jellegű darabjai voltak igen látogatottak. E műfaj elterjedésében szerepe volt a tündérjátékoknak is, amelyek tulajdonképpen az adott tündérmese köré épült látványos színdarabokat jelentették. Már a 17. században megtalálható a nyoma Franciaországban, a következő évszázadra pedig már az egész kontinensen elterjedt. E színjátékok cselekményét a tündérmese-elemek ellentéteként néha harsány komikumú figurák tarkítják. Főleg Johann Baptist Joseph Hirschfeld és Nestroy sorozatosan írt ilyen jellegű darabjai voltak igen népszerűek a Birodalom tarto-