Bana József: A lövöldöző „Levélhordozó”. Jegyzetek Győr történetének lapjaihoz - Városi Levéltári Füzetek 3/2001 (Győr, 2001)

V. Szociálpolitika

A szegények gazdái A rohamosan romló életszínvonal következtében országunk egyre inkább hasonlít Közép-Amerika számtalan pici banánköztársaságára. Mintha végérvényesen kettéválna az ország lakossága gazdagokra és szegényekre. A nemzeti középosztály még csak nyomokban sem lelhető fel. Az ezredforduló talán legfontosabb kérdése: Mi lesz a szegényekkel? Megidézzük a múltat, hogy előássunk valami használhatót, ami kiutat mutathat. A bomló feudalizmus rendszabályokat alkotott az általa deviánsnak tartott koldusok, cigányok, zsidók, sőt, a vándorló mesterlegények ellen. A vándorló életfonnának ugyanis meg van az a hátránya, hogy nem neveli az embert a mások tulajdona iránti tiszteletre. A vármegyék, a szabad királyi városok sorra megalkották a maguk szabályrendeleteit a koldusokról és a szegény ügyről. Az egykori önkormányzatok mellett az egyházak és számos magánalapítvány gondoskodott az elesettekről. Győr város jótevője, Bisinger József gondolt a szegényekre. Végrendeletében kikötötte, hogy az eljövendő városházán legyenek elhelyezve a város szegényei. Kérését csak részben teljesítették, a városháza megépült, de külön szegényházat építettek a város nincstelenjei számára. A XIX. század második felében, valamint a korántsem eszményi Horthyrendszerben a szociálpolitika alapját az úgynevezett „illetőségi törvény" biztosította. Első olvasásra nem mindenki értené mai világunkban, miért ez a törvény a szociálpolitika sarokköve. Pedig a válasz elég egyszerű: azért, mert gazdát adott a szegényeknek, akinek kötelessége volt a gondoskodás. A polgárok leglényegesebb személyi adata volt az illetőség, ami nem azonos a születési hellyel. Az illetőséget megörökölte a gyermek a szüleitől. Egyszerre csak egy helyen lehetett valakinek illetősége. Szerezni öt év adófizetéssel lehetett, ha valaki új helyre költözött. Amikor bebizonyosodott, hogy a jövevény rendes ember, teljesíti kötelességeit, kérhette, hogy a város, illetve község kötelékébe felvegyék. Ha megfelelt a követelményeknek, megkapta az illetőséget. A korábbi illetőségi helyről elbocsátották és ezután elnyerte az új illetőséget. Számtalan akta keletkezett ezekben az ügyekben. Érthető, hiszen fontos jogokat lehetett vele megszerezni. Győrben külön, úgynevezett „ illetőségi kartonokon " tartották nyilván azokat a polgárokat, akik megszerezték a győri illetőséget. Miután ez örökletes volt, egyfajta polgári családfaként is használják ezt a tudományos kutatók. Az illetőségi hely kötelessége volt a saját szegényeiről való gondoskodás. Aki ilyen illetőséggel nem bírt, az rongyembernek számított, akit sehol nem látnak szívesen. A múlt században ilyen számkivetett párák voltak a vándorcigányok. A törvény értelmében soha nem kaphattak volna illetőséget, hiszen adót nem fizettek, tartósan sehol nem tartózkodtak. Egy belügyminiszteri utasítás azonban elrendelte, hogy éppen ahol vannak, annak a településnek az illetőségét kapják meg. A rendeletet végrehajtották. Napjainkban a pénztárcához vezető utat ismeri a mindenkori kormányzat. Mondhatnánk, a legnagyobb „zsebes" maga az állam. Igaz, az adónak be kell folynia és a közterhekben is osztoznunk kell. De nincs kimondva, hogy ki tartsa el