Győr Története a kezdetektől napjainkig. Tanulmányok - Városi Levéltári Füzetek 1/1997 (Győr, 1997)

HORVÁTH JÓZSEF: A győri polgárok a végrendeletek tükrében

nem lehet mennyiségileg vizsgálni. Vagy másképpen fogalmazva: mennyire részletesek ezek a végrendeletek? Nos, előre kell bocsátani, hogy a végrendelet nem vagyonleltár, tehát nem az volt a célja a végrendelkezőnek, hogy mindent fölsoroljon tételesen; neki az egyértelműség volt a lényeg, az, hogy amit leír, az alapján el lehessen osztani a vagyonát. Ebből következik, hogy a kutató számára az a jó végrendelet, ahol nagyon bonyolultak voltak a testáló családi kapcsolatai. Ha például volt egy végrendelkező, aki többször házasodott, mindegyik házasságából született újabb gyermek, esetleg másodszorra özvegyasszonyt vett el, az is hozott magával gyermeket, akkor teljesen bonyolult volt a család összetétele, ezért aprólékosan le kellett írni, hogy melyik vagyontárgy hogyan került a házasságba, melyik házastársa révén, emiatt melyik ágból származó gyermekek örökölhetik, miután nem egyformán osztoztak: amit az első házasságába hozott az első asszony, azon csak az abból származó gyerekek osztoztak, amit a második hozott, azon csak az övéi és így tovább. Fantasztikus kincsesbánya a kutató számára, amikor ez részletesen kiderül. Amikor „egyszerű" a család helyzete, egy házasságot kötött a testáló, vannak gyerekei, akkor annyira egyszerűen elintézi, hogy néhány vagyontárgyat kiemel hagyományként, a többit meg osszák el egyenlőképpen a gyerekei között, s néha még azt is „elfelejti" megmondani, hány gyereke volt, ezt se tartja szükségesnek, hiszen ebből nem lehet vita. Ha kettő van, ha három van, osszák el egyenlően. De az a jó forrás a kutatónak, amikor bonyolultak a családi körülmények, és 1000 végrendeletnél már szép számmal vannak ilyenek, tehát ebből már valamit „ki lehet hozni". Természetesen ahhoz, hogy általánosabb következtetéseket vonhassunk le, szükséges tudnunk, hogy azok az adatok, melyeket találunk a forrásokban, mennyire általánosíthatók. Ennek vannak győri viszonylatban korlátai. Egyrészt tudni kellene, hogy a fennmaradtak milyen arányát teszik ki az összes keletkezett végrendeletnek. Ezt sajnos nagyon nehéz megállapítani. Arra bőven vannak elszórt adatok, hogy rengeteg forrás elveszett az idők során: sok olyan testamentumra hivatkoznak más végrendeletekben, amit én már nem tudtam fellelni a levéltárban. Sőt olyan végrendeletet is találtam 1625-ből, ahol leírja két egykori tanú, hogy úgy hét évvel ezelőtt Húsvét táján elmentünk a Plinczer Márton házához, aki betegágyában fekve elmondta utolsó akaratát, amit mi leírattunk, és most jött az özvegye, hogy az originálját (eredetijét) a káptalanban nem találják meg, ezért mondjuk el még egyszer a jegyzőnek, hogy mit is mondott az elhalt ura hét évvel ezelőtt, mert különben nem tudják végrehajtani. Ez azt is mutatja, hogy bizonyos esetekben nem azonnal hajtották végre a testáló rendelkezéseit. Ha például olyan intézkedések voltak, amelyek a gyerme-