„Franciák Magyarországon, 1809” Konferencia I. (Győr, 2010)
Hahner Péter: Európa 1809-ben
Hahner Péter: Európa 1809-ben hónap múlva, október 12-én egy Frederic Staps nevű német diák megpróbálta leszúrni Napóleont — hogy ezzel is csak a rendszer labilitását bizonyítsa Európa előtt. Poroszország nem állt készen a fegyveres beavatkozásra, de Heinrich Friedrich Karl von Stein porosz miniszter arra ösztökélte III. Frigyes Vilmos királyt, hogy lépje túl hadseregével a tilsiti békében meghatározott létszámot, és készítsen elő egy francia-ellenes népfelkelést. Steint Napóleon felszólítására kiutasították Poroszországból, más tisztek azonban nála is harciasabbnak bizonyultak. Ferdinand von Schill őrnagy, Berlin helyőrségének lovassági parancsnoka azt remélte, hogy széles körű, spanyol típusú népfelkelés robbanhat ki a német államokban is. 1809. április 28-án ezredével elhagyta Berlint, hogy fellázítsa Veszt- fáliát, a Napóleon öccse által kormányzott, francia bábállamot. A hadsereg az önkéntes csatlakozókkal együtt több ezer főre duzzadt, s Európa-szerte azt suttogták, hogy Schill a porosz király tudtával indította meg támadását. Egy ekkora hadsereg önmagában természetesen nem jelentett komoly fenyegetést Vesztfáli- ának, csakhogy minden jel arra mutatott, hogy más tisztek is szívesen követnék Schill példáját, mint pl. Friedrich-Wilhelm von Katt porosz hadnagy és a vesztfáliai Ferdinand Wilhelm von Dörnberg báró. Az asperni csata után pedig már Gerhard Johann David von Scharnhorst porosz hadügyminiszter is arra ösztökélte királyát, hogy lépjenek be a háborúba Ausztria oldalán. III. Frigyes Vilmos állítólag csak egyetlen újabb osztrák győzelmet várt, hogy fegyvert fogjon. Megtette ezt azonban helyette a híres Braunschweig hercegének negyedik fia, aki „fekete huszárok" néven felállított egy önkéntes egységet, és hétezer emberével 1809 júniusában elfoglalta Drezdát. Kiáltványában így fogalmazott: „Testvéreim, kondítsátok meg a harangokat, hogy a tűzvész jele fellobbantsa szívetekben a tiszta hazaszeretet lángját, elnyomóitok számára pedig bukásukat jelezze!" Ha meghallották volna ezt a felhívást, írja Jean Tulard francia történész, a Lobau szigetén magát elsáncoló Napóleon ugyanúgy elveszett volna, mint a Spanyol- országban lévő seregei.3 Nyilvánvaló volt, hogy egy újabb francia vereség Bécs közelében katasztrofális következményekkel járt volna. Napóleon nem bízhatott meg keleti szövetségesében, I. Sándor cárban sem. 1808-ban, a spanyol hadjáratot megelőző, erfurti találkozón már nem Napóleon diktált Sándor cárnak — ő volt az, aki kapni szeretett volna valamit. Meg akarta erősíteni a szövetséget, rá akarta venni I. Sándort az Ausztria elleni közös fellépésre — de nem sikerült semmilyen biztosítékot kapnia. Galíciába ugyan benyomultak az orosz csapatok, de nem volt világos, hogy az osztrákokra vagy a velük harcoló lengyel seregekre jelentenek nagyobb veszélyt. „Nincs nekem szövetségesem erre." — ismerte el a helyzetet maga Napóleon is.4 3 Tulard, 2006.384. 4 Madelin, 2003. 759. 57
