„Franciák Magyarországon, 1809” Konferencia II. (Győr, 2012)
Vízi László Tamás: Magyarország és a francia háborúk
Franciák Magyarországon, 1809 nyékért fizetett összegek többszöröződtek meg. A közeli piacok, az 1795 utáni bő termésű évek, s az a tény, hogy az ország területeit az 1805. és 1809. évek néhány hónapját leszámítva gyakorlatilag elkerülték a háborúk, kedvező gazdasági környezetet teremtett, s gazdasági fellendülést hozott.58 A konjunktúra gyorsan éreztette hatását, ami a társadalom mezőgazdaságból élő széles tömegeit kedvezően érintette. Igazi haszonélvezőjévé azonban a nagybirtokos arisztokrácia és a birtokos nemesség vált. Ennek látványos jelei voltak a megszaporodó nemesi építkezések, a vidéki kastélyfelújítások, a főnemesi fényűzésnek és életformának a birtokos nemesség részéről történő átvétele. Nem véletlen tehát, hogy a birtokos nemesség nem a Napóleon által felkínált önálló nemzeti királyság után vágyakozott, hanem inkább „hosszú háborút és csendes őszi esőt”59 kívánt. A háborús évtizedek hazai gazdasági lehetőségeit tovább szélesítette Napóleon 1806-ban meghirdetett kontinentális zárlata, amely az ipar és a kereskedelem fellendülését vonta maga után. Ez pedig lehetőséget kínált arra, hogy a társadalom azon rétegei is megtalálják számításaikat, akik nem az agrárkonjunktúra termelési, hanem annak értékesítési oldalán helyezkedtek el. A háború emellett megteremtette a kézművesipari termékek iránti fokozott keresletet is, s komoly lehetőséget biztosított a hazai ipar képviselői számára. A katonai megrendelések között első helyen szerepeltek a hadfelszerelési cikkek. Különösen a fegyverzet és a ruházat iránti igények növekedtek, ami a posztógyártásnak és a kohászatnak kínált lehetőségeket.60 A céhes keretek azonban nem tették lehetővé a tömegtermelés kibontakozását, s fékezően hatottak a kedvező gazdasági folyamatokra. Az elhúzódó, hosszú háborúknak azonban negatív, kedvezőtlen gazdasági hatásai is voltak. A háborús kiadások fokozódó növekedése soha nem látott méreteket öltött, ami kezdetben az államháztartás egyensúlyának megbomlásához, később felborulásához, majd egyre drasztikusabb hiányához vezetett, végül annak szabályos összeomlásával fenyegetett. Tovább nehezítette a helyzetet a vesztes háborúk után a birodalomra nehezedő hadisarc fizetési kötelezettség. Az államadósság csillagászati magaslatokba emelkedett, s meghaladta a bevételek tízszeresét. Ebben a válságos pénzügyi helyzetben, a kormányzat nem látva más megoldást, a papírpénz kibocsátásának felgyorsítását rendelte el, s a 19. század elejétől kezdődően a fedezetlen bankócédulák tömegeit dobta piacra. Mindez a pénz rohamos értékvesztéséhez vezetett. A felgyorsuló infláció ugyan lehetővé tette, hogy a nemesség viszonylag könnyen megszabadulhasson tartozásaitól, de megakadályozta annak a lehetőségét, hogy a konjunktúra a tőkefelhalmozás eszköze lehessen. Ráadásul magában hordozta a nemesi birtokok tömeges eladósodásának a lehetőségét is. A pénz értékvesztésének ellensúlyozására a kormányzat a devalváció eszközéhez nyúlt. Az első beavatkozásra, 600 millió aranyforint váltócédulának a piacra helyezésével, és annak 1/3-os beváltási lehetőségével, 1810-ben került sor. Ezt követte az 1811. évi ötszörös leértékelés, végül 1816-ban az újabb, ezúttal 60%-os devalváció.61 A pénz ilyen irányú értékvesztése a magyar nemességből érthető felháborodást váltott ki. A konjunktúra következményeként realizált hasznát és megtakarításait ugyanis 58 Gergely, 1998.42.; Odor, 2000. 264-265.; Fónagy, 2002. 337. 59 Pulszky, 1958. 227. 60 Odor, 2000.265.; Fónagy, 2002.337. 61 Horváth, 1873. 399-414.; Benda, 1980/c. 466-469.; Gergely, 1998.152-153.; Odor, 2000. 265.; Fónagy, 2002. 338. 272
