„Franciák Magyarországon, 1809” Konferencia II. (Győr, 2012)
Ódor Imre: „Lóra nemes, fegyverre magyar!"Az inszurgensek próbatétele 1809-ben
Franciák Magyarországon, 1809 jes futás okozta az utolsó nemesi felkelés közkeletű, sommásan elmarasztaló megítélését.) A csata komolyságát illetve hevességét a veszteségek is alátámasztják. A császári és királyi csapatok összesen 6235 főt vesztettek, a magyar nemesi felkelés vesztesége — a szétszéledőket nem számítva — 791 fő volt (232 felkelő meghalt, 132 volt a sebesültek száma, a többiek pedig fogságba estek). A franciák összvesztesége meghaladta a 2500 főt. Már csak ezért is méltán nevezhette a győri csatát Napóleon — az alkirályhoz intézett gratuláló levelében — „Marengo és Friedland unokájának". A vereség okait kutatva megállapítható, hogy az egybeolvasztott hadsereg vezetése nem készült fel megfelelően a csatára. A két sereg — eleve hibáztatható — egyesítését nem következetesen hajtották végre, az átcsoportosítások túl sok időt vettek igénybe, és az egymás mellé került csapatok sem a terepet, sem egymást nem ismerték. A balszárny biztosítása elmaradt, a jobbszárny — a Duna helyett a sáncokra támaszkodva — alig avatkozhatott be a harcba. Mindezt az ellenség erejének lebecsülése és a felderítés elmulasztása súlyosbította. Az is kétségtelen tény, hogy az alig néhány hetes kiképzés után először itt bevetett, botrányosan felszerelt inszurgensek az ellenséges ágyútűzben is meglehetősen hosszú ideig kitartottak. Mindez erősen megkérdőjelezi a vereségért mentegetőzve, annak ódiumát azonnal a nemesi felkelőkre hárító János főherceg — sommás, mindmáig ható — jelentésének hitelét. A vereség döntő okát mindazonáltal a két fél közötti felszerelési, hadszervezési és hadvezetési különbségben kell keresnünk. A nemesi felkelők 1809. évi, a csatát megelőző illetve követő hadműveletekben való szereplése azt is megmutatta, hogy az inszurgensek nyílt csatában, zárt katonai egységekben kevésbé tudtak sikert felmutatni, sokkal inkább fel lehetett használni őket kisebb egységekben, portyák, felderítő, vagy utóvéd harcokban, ahol a felkelők merészsége, leleményessége jobban érvényesülhetett. Ezt igazolhatja a Meskó vezérőrnagy kitörésében és visszavonulásában résztvevő inszurgensek példája, valamint az Olgyay-féle alakulat sikere is. Meskó József tábornok seregcsoportja (3500 ember és tíz ágyú) a Győrtől nyugatra lévő erődvonalban maradva, elszakadt a visszavonuló főseregtől. A franciák megadásra való felszólítását elutasítva, az éj leple alatt a francia vonalakon át, a Rába mentén, kivezette seregét a bekerítésből. Jókora kerülővel, a Dunántúlon átvonulva, a Balaton déli sarkát is érintve, több francia egységet is szétverve (például Cell- dömölknél Marulles tábornok 2000 lovasból álló egységét), Székesfehérváron át július 13-án érkezett Komáromba. A magyar hadtörténetben is nevezetes visszavonulás során, csapatai egységét — a szokatlanul nagy menetteljesítmények ellenére is — megőrizte (bár a rendkívüli melegben, kilenc inszurgens napszúrás következtében elhunyt). A közel egy hónapig tartó vonulás alatt, több mint 75 mérföldet tettek meg szinte folyamatosan harcolva, de mindig győzve. Számos bajtársukat szabadították ki a franciák fogságából, és az ellenségnek több mint ezer emberét ölték vagy sebesítették meg, illetve ejtették fogságba. Komáromban 228
