„Franciák Magyarországon, 1809” Konferencia II. (Győr, 2012)

Makai Ágnes–Szoleczky Emese: Ércbe vert emlék. Napóleonhoz fűződő érmek a magyar Hadtörténeti Múzeum Numizmatikai Gyűjteményében

Franciák Magyarországon, 1809

egyik jelentős tényezője és alakítója, igencsak tisztában volt azzal, milyen jelentőségű ez a tradíció-elem hatalmának legalizálásában és bemutatásában.

Egyszerre tekintette magát a birodalomalapító nagy francia uralkodók és a római császárok utódának, s egész uralma arculatát e kettősség jegyében igyekezett megformálni: az antik példák másolásával és átültetésével, beleillesztve ebbe a hagyományos francia uralkodói szimbólumokat. E transzplantáció az egész adott társadalmi környezettel összhangban történt, ez adja a speciális összhatást. Új, klasszikus birodalmi stílus jött létre, amelynek jellemzői az emelkedett komolyság és ünnepélyesség; valamint a monumentális fényűzés érzékeltetése („telik rá...").

Az ily módon francia királysági és antik római örökségből ötvözött hatalmi reprezentáció művészi megformálásában a nép emberéből lett császár — mint ezt már hallhattuk — komoly tudományos háttérre támaszkodhatott. A 17. század második felétől tudniillik Európa megújult figyelemmel fordult az ókori diszciplínák, nemkülönben a régészet által feltárt, görög, római és etruszk kultúra tárgyi öröksége felé. Pompei feltárása,39 az ókori kincsvadászat megindulása egyik folyományaképpen a kor művészetében szinte minden téren szokássá vált az egyszerű, áttekinthető struktúrák használata.

Ez a könnyebb átláthatóság, az értelmezés egyszerűsödése a napóleoni propaganda dolgát könnyítette meg: a megcélzott társadalmi réteg ugyanis jóval nagyobb, szélesebb, ugyanakkor műveltség terén heterogénebb, értelmezésben képzetlenebb volt, mint hajdan az uralkodó-elődöké. Ezért kifejezetten előnyös, hogy a művészi mondanivaló általában egysíkú, nincs mögöttes tartalom, csupán egy: a francia sasos hadijelvény, amely az új császár karizmatikus személyéhez kötődik, győzhetetlen, államérdeket képvisel, s bárhol is vessék be, csak a természeti elemek állhatják útját. A császár: a nép egyszerű gyermeke, aki a konzulból diktátorrá választott Fabius Maximus Cunctatorhoz hasonlítja magát, akit állhatatosságáért és bölcs óvatosságáért tisztel, s aki feladata végeztével visszatér a földműveléshez, lemond a hatalomról. Az antik párhuzamhoz hasonlóan a katonai diktatúra révén egyeduralomra törő Napóleon a szélesebb társadalmi rétegek támogatását élvezve joggal hivatkozott az állam és a nép érdekei39 Az ásatásokat a nápolyi király rendeletére 1748-ban kezdték meg hivatalosan Rocque Joaquin de Alcubierre spanyol mérnök vezetésével. Az ő nevéhez fűződik Herculaneum 1738. évi feltárása is. Elsősorban szobrokat, ékszereket és freskókat kerestek, amelyeket az erre a célra Porticiben felépített múzeumban kívántak elhelyezni. 1763-ban következett be a nagy áttörés, amikor több épület romjait azonosították, majd a romterület a nagyközönség számára is látogathatóvá vált. Az első modern értelemben vett művészettörténész, Johann Joachim Winckelmann (1717-1768) ásatásvezetői munkásságának köszönhetően megnőtt a leletek iránti érdeklődés, és a római kultúrát is sikerült az európai kultúra részeként elfogadtatnia. Ebben az időszakban olyan hírességek látogattak el Pompeiibe, mint Johann Wolfgang Goethe és Wolfgang Amadeus Mozart. A feltárás folytatását erősen elősegítette a Nápolyi Királyság francia megszállása 1806-1815 között. A francia mérnökök ugyanis tervszerűen megszervezték az ásatást, amin mintegy hétszáz munkás dolgozott. A távozásuk utáni időszakban az ásatáshoz sosem volt elég pénz, a munka lassan haladt. AMERY- CURRAN, 2002. 29-47.

112