Kovács László (szerk.): Ferdinand Graf von Hardegg I. (Győr, 2022)
Nicolaus Reusner: Rerum memorabilium in Pannonia sub Turcarum Imperatoribus
Ismeretlen szerző elbeszélése a keresztények 1593 októberében Székesfehérvárnál ARATOTT GYŐZELMÉRŐL1 Már két éve, hogy erdélyi barátaik számtalan levélben arra buzdították a magyarokat, gondoskodjanak magukról és a hazáról. A török nagy előkészületeket tesz ellenük; és arra törekszik, hogy minden erejét ide összpontosítsa erre az egy [hadszíntérre] a perzsa háború befejezése után. A török célja a magyar nép kiirtása, vagy ha erre fegyverrel nem képes, legalább az, hogy hízelgő szavakkal a német szövetségtől elszakítsa őket; hogy végre valahára — ami mindenkor minden török szultán óhaja volt - a háború kiterjedése után akármelyik Németországba vezető út megnyílhat a birodalom elfoglalásához a magyarok legyőzése után. A császár2 konstantinápolyi orátora3 leveleiben gyakran jelentette ugyanezt. A kémek szintén — akikből a magyar mágnásoknak és elöljáróknak a törökök között mindenütt igen sok van — mind egyhangúlag hevesen és erősen figyelmeztették a magyarokat a közeledő veszélyre. Ezekkel a dolgokkal, úgymint a gyakori hírekkel és jelentésekkel felriasztott magyarok, látva magukat mindentől elhagyatva és a legvégső veszedelmekbe sodródva; segélyt, támogatást, pénzt, hadat és a határmenti váraknak az élelmezését, a hadianyagokkal való ellátást kezdik kérni a császártól és a szomszédos tartományoktól. Azonban semmit sem kaptak, csak szép szavakat, ráadásul abból is igen keveset. így hát mikor látják a magyarok ezen szerencsétlen helyzetüket, mindannyian elkezdenek egyszerre a maguk és a hazájuk további megmaradásában erősen kételkedni. Ezért ahhoz, ami a nyomasztó helyzetben a szerencsétlenek egyetlen menedéke szokott lenni, egyedüli reményként Istenhez, továbbá bátorságukhoz folyamodnak. Saját gyűléseket tartanak, megtanácskozzák, hogy megmaradásuknak és szerencséjüknek egyedüli reménye — miután az erőiket összeszedték, és a legkiválóbb, legnagyobb Istent segítségül hívták —, hogy ne várakozzanak másokra hasztalan a háború visszaveréséhez; vagy legalább életüket és szabadságukat ne csúfosan, bosszulatlanul veszítsék el. Ezért minden vármegye buzgón egyenként fegyvert fog: maga a nemesség a legfontosabb megyékből, mint Nyitra, Pozsony, Trencsén, mindenki személyesen; azután a mágnások kerekednek fel, és a köznépet úgyszintén a fenyegető veszély nagyságával ösztönzik. így Isten segedelmével napok alatt megfelelő sereget toboroznak. Ugyanis Nyitra vármegye mintegy ötezret, Pozsony négyet, Trencsén kétezret küld. Hasonlóképpen a további vármegyék, amelyekből most a Dunán innen tíz, azon túl pedig öt van. Nem lomhábban készülődik a háborúra Magyarországnak az a része, amely Kassánál, és az igen híres Tisza folyó partján él. Egyesítik végre magukat az ország ezen seregeivel az országos főkapitányok is, akikből három van: a bányavárosi Pálffy Miklós, a dunántúli Zrínyi György gróf, a kassai Christof vonTeuffenbach. A végházakból zsoldosokat hívnak, helyükbe a köznépből állítanak a végházakba. Mihelyt ezek már valamennyien összegyűltek, két kapitány, akik mellett ott volt a sereg legvitézebbje, Nádasdi, továbbá gróf Hardegg győri kapitány, Komáromnál a Duna [két partját] hajóhíddal gyorsan összekötik, és az átszállított csapatokat egyesítik. Csupán egy hiányzott ezeknek a teljes győzelem eléréshez, tudniillik az ostromágyúk, amelyeket valahányszor a magyarok hevesen kértek, Hardegg gróf szüntelenül megtagadott. Ez a gróf is hozott magával németnek nevezett egy vagy két 1 Reusner 1603. 195-203. 2 II. Rudolf német-római császár és magyar király. 3 Friedrich von Krekwitz. 140
