Kovács László (szerk.): Ferdinand Graf von Hardegg I. (Győr, 2022)
Istvánffy Miklós magyarok dolgairól írt históriája (részlet)
vitéz emberén kívöl, ki azt, azmi úgyis lőtt vala, kételvén, hogy az törökök érkezése után vélek harcolnának meg, az viadalnak buzgóságára kevesedmagával visszatért vala. De midőn Zrínyi s Nádasdy az had közepette jó lován ülő Haszonra rohannának, az Zrínyi alatt lévő magos, fejír, s annnakelőtte sok harcokon megpróbáltatott erejű ló történet szerént elesék vele, s az ellenség közé futa, ő maga vitéz szolgáinak érkezésével, kiket maga mellé okaimul választott vala, megoltalmaztatván, más lóra ületteték. S nemigen sokáig tarta az ellenség lovasaival az harc, mivel azonnal, mihelyen mindkét oldalról az gyalogságot s jancsárokat földre verettetni látták volna, mindjárást felette igen megrémülvén, csak az első rohanásokat is az mieinknek meg nem állhatták, hanem mindjárást elhagyván az lövőszerszámokat s gyalogokat, széllelfutamodának, s némely része Fejírvár felé, s némely penig az Bakony erdejére, s aki hová szerencsére elmehete, elszaladának. De sokan az futás közben levágatának, s kevesen az futásból visszahozatának. Kik között Véli aga s Ibrahim két-kétszáz jancsárok agái, selyemruhások, s hegyes csúcsos süvegekben, amineműket a csorbadzsiak szoktak viselni, nagy tettetesek lévén, elfogatának. S mind az egész hada közül az ellenségnek ezeken és egy csauszon s egy vagy két jancsáron kívöl senki meg nem fogattaték, oly igen mindnyájan feneképpen az ellenségnek ölésére s elvesztetésére vitetnek vala. Immár az jancsárok s más rendbéli gyalogi az ellenségnek mind egy lábig megölettenek vala, senki teljességgel bennek el nem szaladván; midőn Pálffy más lóra ülvén az alattvalókkal, kiknek a lövök még gyorsabbak valának, az többihez, kik az ellenséget kergetik vala, s kiváltképpen Nádasdyhoz adá magát, s az futó törököknek annál nagyobb rettentések lön. Úgyhogy nagyobb része oktalanul s tódulva az pákozdi tónak vitettetvén, s azon általúsztatni igyekezvén, az mély vízben elmerülne, ludak módjára úszkálván fel patyolatos süvegek, sapkájok; mely verdődésbe sokakkal, többekkel együtt elvésze amaz koppányi Heréit Ali bég, ki az elmúlt esztendőkben, azmint mondánk, Beszperénybe elfogatott volt, holott még Ernestus hercegnek22 egészen váltságot meg nem fizette volna. Látni való vala az sík mezőkön lévő utakat, holott az ellenség harcolt, s amelyre az futás közben arccal visszafordulván ellentállott, s valameddig az viadalt vontatta vala, földön heverő holttestekkel rakva lenni, némelyeket még félelevenen mozogni, némelyeket, kezek s karjok vagy más testek része elvágattatván, azon könyörögni, hogy tovább oly nagy kénlódással ne hadnák élni, hanem kegyetlenképpen, irgalmasság nélkül azonnal ölemének meg. A harc a gyalogokkal s kiváltképpen az jancsárokkal két óránál többig tartott. Hatezer gyalog s négyezer lovas, hogy vészett légyen el, azután az pribékektől megtudódott. Haszon, az ellenségvezére, midőn az futás közben egy Tapolcsány János23 néma és siket katonájára találkozott volna, sokáig véle egyedül harcolt, végre midőn megsebesedett, s kardját az vagdalkozásban eltörte, melynek hivelye s fogatója csupa drágaköves aranyból vala, békével szalada. Az ló is, melyet Zrínyi alatt elesettnek mondánk, néminemű katonáktól ellenség lova gyanánt megfogatott s visszahozattatott volt. Az mieink közül alig 40 vészének, s kevesen is sebesedének. Szarka Lajos, Pálnak fia, kinek az első ütközetben az feje sisakostól szörnyű taraszkgolyóbissal megtaláltatván elvitetett vala, s Ányosius Mihály is puskagolyóbissal általlőttettetvén, s Vessey József, kit az váras kapujánál elesettnek lenni mondánk, a társoktól Győrré vitettetvén tisztességesen temettetének. 22 Ernő főherceg. 23 Tapolcsányi János szerepéről a tizenöt éves háborúban lásd: Pálffy 1997a. 271. 116
