Katona Csaba: „… kacérkodni fogok vele” - Slachta Etelka soproni úrileány naplója 1838-1840. 1. kötet. (Győr, 2014)
A naplók szövege
akart hozni, s hogy ő ezt nem tűri, nem tűrheti. Ok átellenben állottak; Pichlerre lőtt Tóni először, csak gyengén sérté meg. Smid Teréz és Marim állottak mellettem, több ismeretlen körülöttem. Most Pichlerre került a sor. Én kifejezhetetlen fájdalmas szorongással borultam az ajtó mellé — félhangon Miatyánkat rebegék —, a lövés elpattan. Nem merek Tónira nézni. Bezerédjhez kiáltom: „Holt?” S ő viszonozá: „Nem, csak megsebesített”! Én, áldva az ég Urát, felugrok, hozzá sietek, de ő felkiált: „Hol van ő, ő a kedves!” Karjaimba borul s egy hosszú, forró csókba olvadónak ajkaink össze! Kifejezhetetlen boldog valék s ijedtségtől s szerelemtől még mindig remegve ébredék fel. Én álmodtam édesen már Rudolfról, Vojnáról s Riefkohlról, vagy inkább csak ennek leveléről, de ily forrón, ily boldogítón egyről sem. Én valóságban s álomban még soha sem csókoltam — ma először. Én oly boldog voltam — ily zavartan s mégis ennyi bensőséggel még ritkán szállt imám fel az ég Urához! A múltkor azon reményben részesíttetém: ő jövend! Még álomban sem mertem volna ily merész reményt ápolni, s most övé valék, az ő szeretette, az ö jegyese! Legmerészebb vágyaim teljesülésbe mentek! Én ily elégedett, ily boldog még egy álmom után sem voltam. S hogy magyarázzam magamnak ezen álmot? Jelképe legyen-e ez egy boldogabb jövőnek? Vagy annak jelképee, hogy mint ezen álmom elmúla felébredtemmel, úgy folyandnak terveim, vágyaim egy teljesületlen álomképként széjjel? Mindenünnen olvashatni jóslatokat a hírlapokban az évről. Rendkívüli események történendnek és mindenki ezen ritka malasztokkal áldott évben oly boldog leend, hogy e föld boldogságán az angyalok örömükben danolandnak! S van példa arra, hogy ily szép jóslatok teljesülésbe mentek. Oh, bárcsak az én bús, elhagyatott, támasz nélküli létem szebb hajnala is feltűnne ezen boldogságot árasztó évben! Felébredtemmel álomnak, édes álomnak, de csak annak néztem azt, a remény egy sugara sem szállt sebhedt, dobogó szívemre. De midőn misébe mennék s az isteni áldozatok alatt a lélek mélyébe szálltam s ez aztán felmagasztalódva az ég Ura nagysága s kegyessége képét tükrözé vissza, akkor a remény egy-egy nyugtató, boldogító sugara szállt lelkembe. Atlátám, hogy néki semmi sem lehetlen. Most azon az isteni végzésben ő magát megtagadó megnyugvás helyét a remény foglaló el! Én balga! Reményiek! Az ész visszahányá ezen érzést, de a vallás, a hit, annál mélyebben ülteti szívembe. S nem leend-e az ész a győztes? Alighanem! O, ezen jeles, ezen kitűnő ember, engem, s éppen 116