Katona Csaba: „… kacérkodni fogok vele” - Slachta Etelka soproni úrileány naplója 1840 december – 1841 augusztus. 3 kötet. (Győr, 2006)
A napló szövege
mondám igen zavartan; mert hívém, hogy egy kifakadás a divatos széles öltözködés ellen repülend az őszinte gróf ajkairól. „Hogyan? Sejti? Tehát elárultatám?” „Én semmit sem tudok, kérem, csak folytassa.” „Tehát, miért nem hord Ön több fehér ruhát? Nem mondhatom, mily jól áll ez Önnek” „Ej! Lássa, mily különbözők az ízletek! Pedig mennyien tanácsiák már, mindig színes ruhát hordozni. A teint-t inkább emeli, s tudja ég, mit mindent mondanak. Pedig hiúságomnak nem csekély áldozatot hoztam; mert igen kedvelem a fehér ruhát.” „De hogy állíthatni ezt! Semmi sem áll Önnek jobban. Ön tán nem is emlékezik többé — úgy hiszem, november vége vala —, egy vasárnap, midőn Önök Saarékhoz jöttek, egy egyszerű fehér ruhája volt, de azóta többé nem tűnt emlékeimből! Én Önt mindig ébren, aludva láttam ezen fehér ruhában. Miért nem húzott Ön többször ily ruhát! Az asztalon egy apró nyíl feküdt — midőn Önök távoztak, a nyilat a szívemnek irányzám; ezt, hívém, hogy Saarék Önnek mondák.” E komoly, sőt kissé szentimentális szerelmi nyilatkozat Welsbergtől éppen annyira meglepett, mint csodálkozást gerjeszte bennem. Kissé zavart valék, s mondám neki, reményiem, hogy barátom leend. „Bizonnyal a legőszintébb, a legmelegebb; s szerencsés vagyok, hogy Ön ezen névre méltat.” Tán órákig maradt mellettem ülve, s különfélékről beszélgettünk. Cotillonról sokat kell mondanom. Fanny mellettem ült. A táncospárok már mind ültek; Fanny rezignálva nézett maga elejébe, azon boldog reményben: ülve maradni. Ekkor Batky észreveszi, hogy elkésett. Egyet szólít a másik után, már mind elígérvék. Most Fannyt látja s felkéri. A leány, hiszem, avval sohasem fog kérkedni, hogy itten előlejtősné volt, mert mosolyogva mondá nekem, hogy itt csak a történet határozott. Vengerszky repült ekkor hozzám. Mellém ült, s az egész cotillon alatt maradott. Igen galant, finom és udvarias vala, mint mindig. Végre Milánóra tértünk: „Ön már igen fog örvendeni, hogy odajön; Ön annyira szereti olasz hont. „Hogyisne! Hisz 16 évig valék már ott. S különösen Milánó! De hisz Ön is még odajön!” „Én?” „Igen, igen, Ön. Ön Vojna neje lesz! S Ön nem hiszi, hogy ez boldogítaná Önt? Higgye el, egy érett korú férfiú sokkal több gyöngédséggel tudja nejét vezérelni, sokkal inkább tudja érdemeit méltányolni, sokkal gyöngédebben, melegebben nejét szeretni, mint egy igenis fiatal! S Vojna! Ez egyike a legnemesebb érzésű, legjobb szívű, legfinomabb érzésű embereknek” „Bizonynyal.” — mondám zavarodva, s fülig felpirulva. Nem mondhatom, mily aggasztó vala barátjának ezen igazságos magasztalása — éppen most, mostani helyzetemen, mostani ingerültségemben! A cotillon csak órákig 60
